Mindig bajban voltam október 23. értelmezésével, nincs ugyanis közvetlen élményem róla. Gyerek voltam egy vidéki kisvárosban, ahol zajlottak a főtéri események, a szüleim azonban nem engedtek ki még a külvárosi utcára sem. Csak hangokra emlékszem.
Az országút felől érkező, lánctalpas tankok csörgésére. A közeli ellenállási fészket géppuskázó vadászrepülők hangrobbanásaira. A Parlament épületében berendezkedett Szabad Kossuth Rádió szünetkitöltő Beethoven-zenéjére. A fejemben zajló 56-os hangjáték helyett tűnődnék inkább az ÚHc-ről. A Hét című bukaresti magyar hetilap ÚjHét.com nevű digitális változatáról. Napra pontosan egy éve alapította Marosvásárhelyen Ágoston Hugó. Eredetileg ama rovat szerkesztője volt a múlt század hetvenes éveiben, a természettudományosé, mely A Hetet megkülönböztette az itteni hetilapoktól.
Este kezdi összeszedegetni a magyar nyelvű digitális sajtóból a legérdekesebb cikkeket. Hajnali három körül készül el, és küldi szét a szélrózsa minden irányába a válogatást. Ökumenikus jellegű az összeállítása. Az értéket keresi, majdhogynem teljesen függetlenül a szerzők világnézeti irányultságától. Nem föltétlenül azért kevesebb a kormánypárti megnyilvánulás, mert elhatározta, hogy ami ellenszenves neki, azt hanyagolja. A portál technikai jellegéből adódóan a rövid írásokat favorizálja, márpedig a csípős és főleg szellemes jegyzet műfajában a propagandisztikus újságírás kevésbé versenyképes. Elfogadom az értékítéletét, mert fél évszázada szerkesztő rejlik mögötte.
Mi itt, Magyarországon összevissza utáltuk egymást. A kölcsönös sérelmek miatt évtizedek óta nem állunk szóba egymással, aztán az ÚHc olvasása közben fedezzük föl, hogy milyen érdekes szellemi társaságban találjuk magunkat. Abban a rovatban jelenünk meg, amely azt dokumentálja, hogy színvonalas műhelymunka folyik az egymástól elszigetelt véleménybuborékokban. S mert Ágoston Hugó nemcsak utánközöl, hanem új írásokat is rendel, kirajzolódik a határon túli egyszemélyes szerkesztőség legnagyobb erénye. Az összefüggések aprólékos ismerete híján nem vész el a részletekben, ezzel magyarázható, hogy velünk ellentétben a fáktól is látja az erdőt.
Az a benyomásom, hogy e következtetéssel nem is kerültünk messzire 1956 megítélésétől. Minél távolabbról nézzük, annál inkább kisejlik belőle, hogy olyan történelmi pillanat volt, amidőn a közös szándék (a rendszerváltás kísérlete) fölöslegessé tette a világnézeti különbségeket.
