Bár ifjúságomat a futópályán töltöttem, sosem akartam sportújságíró lenni. A tudósítóknak ugyanis gyorsan kellett dolgozniuk, hogy elérjék a lapzártát. Nem bíbelődhettek az árnyalt fogalmazásmóddal. Az a benyomásom, hogy a sportújságírás szakmánk ama része, amelyet előre gyártott elemek nélkül aligha lehet művelni. Ha nincs a tudósítók tarsolyában a valószínűleg bekövetkező helyzetekre alkalmazott szentencia (általános igazságot vagy erkölcsi ítéletet kifejező mondás), akkor a cikk nem jut el időben az olvasóhoz. Ezt pályatársam, Jolsvai András így foglalta össze: „A sebesség fontosabb, mint a mondat.” (24.hu, 2019.12.26.)

Még nehezebb a sportújságírók helyzete, ha rádiónak vagy tévének dolgoznak. Akkor az élő adás hevében kell tájékoztatniuk a hallgatókat, nézőket. Ilyenkor veszik elő a közhelyeket, amelyek máskülönben teljesen normális mondatok lennének, ha nem koptak volna el a gyakori használattól. Ezekből gyűjtött össze Bedő István néhányat, amelyeket a tokiói olimpia idején hallott a Magyar Rádióban vagy az M4 sportcsatornán. Ilyen például az „elbúcsúztatta a régi rekordot”, az „ellenfél elkészült az erejével”, az „emberfeletti küzdelem”, a „földöntúli teljesítmény”, a „kioktatta a mezőnyt”, a ”semmiből jött”, a „sötét ló” és persze a „történelmet ír”. (Az idézetek az Újnépszabadság.com tegnapi számában jelentek meg.)

Az olimpia sűrűsödési pont. Összetorlódnak a szakmai gondok, amelyek a gyorsújságírás iránti igényből fakadnak. A közhelyek mellett az, amit idestova két évtizede így fogalmazott meg az idősebbik Knézy Jenő: „A riporternek legyen véleménye, de ne drukkoljon.” (24 Óra, 2002.07.28.) Mintha hallotta volna a tokiói olimpiáról közvetítő utódokat. Öt aranyérem után vagyunk, és még nem dőlt el, vajon sikeresnek tarthatjuk-e az úgynevezett karantén-olimpiát. Mindazonáltal a további helyezések közvetítésénél azt tapasztaltam, hogy az adott sportágban kétségkívül járatos újságíró igyekezett hazafi is lenni.

Az országunkat képviselő élsportoló már leszakadt az élmezőnytől, a kiküldött tudósító azonban még mindig az ő mozgását kísérte figyelemmel. Legföljebb a közvetítés végén jegyezte meg: „Ja, és az olimpiát XY nyerte.” S megnevezte a nem hozzánk tartozó győztest. Az eléggé általánosítható magatartásformával épp azt veszítették el a magyar sportújságírók, hogy honfitársunkat elhelyezzék a nemzetközi összefüggésekben. Szomorú volnék, ha kiderülne, hogy ez volt a cél.