Hát ezt bizony elmulasztottam. Tegnapelőtt volt 290 esztendeje, hogy meghalt Daniel Defoe. Szerencsére egyetemi csoporttársam, a szintén történelem szakos Olga felhívta rá a figyelmet. Takaros szócikket szentelt neki a fészbukos üzenőfalán. Jellemezte hányatott gyerekkorát, majd a pellengérre állítását. Vagy azt, hogy a börtönből is újságot szerkesztett, később pedig a Robinson Crusoe című regényben megírta a túlélés remekművét. Olga mondandóját hadd egészítsem ki azzal, ami miatt Defoe példája három évszázad múltán is időszerű.
Sosem vontam kétségbe, hogy az a fránya újságírás a politikusok szolgálatában indult. Őseinket, az íródeákokat uralkodók és főurak fogadták föl, hogy lanton, hegedőn pengessék a dicsőségüket. Defoe csupán abban különbözött tőlük, hogy ő Angliában nem a konzervatív többséghez szegődött, hanem a kisebbségi liberálisokhoz. Utóbbiak közül is egy kitűnő szónokhoz, akit idegesített, hogy gyújtó szavait nem visszhangozzák a londoniak. A „tintanyalók” seregéből keresett magának egy tollforgatót, aki a parlament falain kívül terjeszti az örökbecsű gondolatait.
Az újság jól is ment, közben azonban úgy alakult a helyzet, hogy a hatalmon lévők tárcát ajánlottak Defoe gazdájának. Aki el is fogadta a minisztériumot és a vele járó javadalmakat, majd felszólította az emberét, hogy szíveskedjék ő is szemléletet váltani. Az ellenzéki újságíró némi töprengés után nemet mondott. Félrehúzódott egy udvarházba, és egyéb elfoglaltság híján belefogott egy regénybe. A Robinson Crusoe tehát nem egy hitehagyott újságíró remekműve, hanem „csak” egy kiábrándulté.
Négy- és ötezer között van ama kommunikáció szakos főiskolások és egyetemisták száma, akiket újságírásra tanítottam. Néhány százan szerkesztőségben helyezkedtek el, és a XX. század utolsó meg a XXI. század első évtizedében olyan nyilvánosságot találtak Magyarországon, amely lehetővé tette, hogy ne a politika szolgálatában kezdjék a pályafutásukat. Nem kellett megismételniük Defoe indulását, a második évtized elején mégis döntésre kényszerültek. Vajon maradjanak-e az immár a politika szolgálatára berendezett sajtóban, vagy válasszanak más foglalkozást?
A lányok közül sokan az úgynevezett babaprojektbe menekültek, ám a gyereknevelés csak ideig-óráig enyhíti a hivatásuk hiányát. A fiúk leginkább a marketing szakmában leltek munkára. Mostanában pedig azzal vigasztalják magukat, hogy ebben is portékát kell eladni, de legalább nem kell érte szégyenkezni. Vajon akad-e a tanítványaim között valaki, aki épp írja a túlélés regényét?
Tíz mondat az újságírásról
Az újságírásnak az a dolga, hogy a hatalom körmére nézzen. (Nehéz-Posony István médiajogász, Nógrád Megyei Hírlap, 1994. április 16-17.)
Az újságírás nehézkes dolog. Ott, ugye, adatok kellenek, tények meg igazságok. Az irodalomban mindez fölösleges. Elég, ha az ember zseniális. (Huszár Sándor író, 24 Óra, 1994. december 31.)
A tényfeltáró újságírás hazánkban nem hatol sem elég mélyre, sem elég magasra. (Bitó László író, Magyar Hírlap, 2003. december 9.)
Az újságírás nemcsak tartalomszolgáltatás, hanem etika is. Valamint ízlés. (Vágvölgyi B. András újságíró, Népszabadság, 2010. július 18.)
Azért izgalmas az önök szakmája, mert olyasmiről is írniuk kell, amiről fogalmuk sincs. (Orbán Viktor miniszterelnök, Magyar Rádió, 2012. szeptember 7.)
A szakma eltűnt a szakmából. (Ipper Péter újságíró, Klubrádió, 2014. szeptember 24.)
A popzene olyan, mint az irodalomban az újságírás. (Lovasi András rockzenész, Index.hu, 2017. szeptember 20.)
Az újságírás itt és most a politika folytatása más eszközökkel. (Szombathy Pál újságíró, Facebook.com, 2017. szeptember 22.)
Az újságírás az igazságot elválasztja a hazugságtól. Az újságíró pedig eldönti, hogy igazat mond, vagy hazudik. (Zöldi László újságíró, Facebook.com, 2018. szeptember 30.)
Olyan időszakot élünk, amikor kamuhíreket írni jövedelmezőbb, mint valódi újságírást folytatni. (Selmeci János műsorvezető, Klubrádió, 2019. december 20.)
