A legutóbbi hónapok figyelemre méltó megnyilvánulása volt az Azonnali.hu interjúsorozata. Varsányi Bence tizenhat véleményformálót szólaltatott meg Bayer Zsolttól Tamás Gáspár Miklósig. A tapasztalatait tegnap összegezte. A terjedelmes, indázó interjúkról megjegyezte: „Ügyelni kellett arra, hogy ne a nyomtatott lapok agyonszerkesztett interjúira hasonlítsanak, hanem hogy az olvashatóságot szem előtt tartva az olvasó minél jobban úgy érezhesse, hogy ő is ott beszélgetett velünk.”
Az ifjú és tehetséges kolléga kijelentését nem tekintem a hagyományos interjú elleni támadásnak. Elismerem, hogy a régi iskola papírra nyomtatott terméke utólag szabható volt, a szálai pedig elvarrhatóak. Az újságíró például megbeszélhette a beszélgetőpartnerével, hogy egyik-másik mondatából mit lehetne kihozni, ha közösen faragnának rajta egy kicsit. Mi még Vitray Tamástól tanultuk ezt a műfajt, amelyet így jellemzett: „Van, aki úgy készít interjút, hogy a kérdésekre emlékezzenek, és van, aki azt ambicionálja, hogy a partnerre.” Az agyonszerkesztettnek vélt interjú mögött nem föltétlenül a kozmetikázás szándéka rejlett, inkább az, amit szemléletileg vettünk át a tévés beszélgetések mesterétől.
A régimódinak tartott szerkesztésnek az kölcsönzött létjogosultságot, hogy az akkoriban még ismeretlen világhálóval ellentétben a papírra nyomtatott interjú terjedelme nem lehetett korlátlan. Az eseményközpontú két hasábot ért, a fontos témának szentelt hármat, és ritkaságszámba ment a kolumnás (öt vagy hathasábos, egész újságoldalnyi) interjú. A portré-interjú pedig, amelyet Bertha Bulcsu művelt a legjobban, a terjedelme miatt már csak folyóiratokban kaphatott helyet, miközben a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben az író egy hetilapot hitelesített az életszagú publicisztikáival.
Talán elhiszi Varsányi Bence, hogy értékelem a manapság kitérőkkel tarkított, ingázó és terjedelmes portré-interjúkat. Legjobb művelői közül Nagy József nagyinterjúnak nevezi az írásait, Stumpf András óriásinterjúnak. Ők ugyanis már a digitális sajtóban dolgoznak, és a korlátlanság lehetőségéből indulnak ki. A bulcsús beszélgetésekre emlékeztető olvasmányélményt többnyire megkapom tőlük, a mostanában divatos podcast-tól azonban még nem. Egyelőre hiányzik belőle a jellemzés szépírói igénye. Gyakran érzékelem olvasás közben, hogy az interjú készítője le akarja győzni az alanyát. Holott jobban járnánk, ha beszélgetőpartnernek vélné.
Tíz mondat az interjúról
Az interjúban az egyik fél beszéltetni akar, a másik hallgatni. (Fiala János műsorvezető, Magyar Sajtó, 1995. május 22.)
A rendszerváltásig elvettek az interjúból, ma meg hozzátesznek. (Cserhalmi György színész, Hajdú-bihari Napló, 1997. szeptember 13.)
Ha minden újságinterjút átírnék, magam is újságíróvá válnék. (Kamarás Iván színész, Magyar Hírlap, 2003. február 15.)
Csak interjúban lehet kitenni indoklási kényszernek azokat, akik belemámorosodnak hatalmi helyzetükbe. (Mester Ákos újságíró, 168 Óra, 2010. december 2.)
Interjút akar? Hallgasson végig, mert nem azért vagyunk, hogy az újságíró beszéljen, hanem azért, hogy én beszéljek. (Hegedűs Zsuzsa szociológus, miniszterelnöki főtanácsadó, Népszabadság, 2011. augusztus 2.)
Az újságírónak meg kell adnia a kötelező tiszteletet interjúalanyának. (Tarlós István budapesti főpolgármester, 168 Óra, 2012. október 25.)
Én arra törekszem, hogy az interjú dokumentum legyen, az akkor és ott történtek dokumentuma. (Veiszer Alinda műsorvezető, Vasárnapi Hírek, 2012. december 16.)
Ma már csak olyan interjú készülhet bizonyos emberekkel, amelyekbe igazság csak utólagos beírásokkal kerülhet. (Dési János újságíró, B1blogcsalád, 2017. január 4.)
Én olyan interjúkat és szituációkat nem keresek, és nem vállalok, ahol eleve lehet látni, hogy rosszindulatú ember előítéletes kérdéseket tesz föl. Köszönöm, nem kérek ebből. (Orbán Viktor miniszterelnök, Hír TV, 2019. január 10.)
Az interjú attól jó, ha el tudom érni, hogy az alany érdekesnek érezze magát. (Farkas Erika műsorvezető, Magyar Hang, 2019. május 10.)
