Javában zajlik a vita Mi baj van Zuckerberggel? című bejegyzésemről. Akik közelebb állnak a kormányhoz, azt pedzegetik, hogy máshol is baj van a Facebookkal. Ez igaz, van azonban egy lényeges különbség. A nálunk demokratikusabb országokban rétegezettebb, sokrétűbb (kevésbé államosított) a nyilvánosság, ezért a közösségi oldalnak nem kell menedéket nyújtani az első nyilvánosságból kiszorult véleményformálóknak.

Bodor Pál Bukarestből települt át Budapestre. 1987-ben rácsodálkozott az itteni nyilvánosságra, melynek az állampárt többet engedett meg, mint Ceausescu Romániában. Írt egy cikket az Élet és Irodalomba, A második nyilvánosság július 17-én látott napvilágot. A jeles közíró azt fejtegette, hogy „Az első nyilvánosság nem elég tehetséges.” Meg azt is, hogy „Az igazságok előbb lent, a második nyilvánosságban, a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg.” Akadt egy harmadik mondata is, amin szintén érdemes eltűnődni. Szerinte „Ami felülről fogalmazódik meg, már alig éri el a közvélemény politikai ingerküszöbét.” Idáig még nem jutott el a mai közvélemény, de a másik két idézet ül. Akár 2019-es évszámot is biggyeszthetnénk hozzájuk.

1987-ben a Hírlapkiadó Vállalat jelentette meg a 19 megyei napilapot, amelyek nyereségéről eltartotta az ugyancsak hozzá tartozó Népszabadságot. A hasonló funkciót betöltő KESMÁ-hoz tartozik 18 megyei és egy városi napilap, amelyek nyereségéből a mostani állampárt tartja el a Magyar Nemzetet. A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumi elnöke, Varga István 2019. február 4-én interjút adott a békéscsabai Behir.hu-nak. Őszinteségi roham vett erőt rajta, mert ezt mondta a kormánypárti nyilvánosságról: „Ebben a pillanatban ennek az oldalnak nincs komoly sajtója.” Hozzáfűzte, hogy „Az Indexet szoktuk először olvasni, nem pedig az Origót.”

Az áthallások nyilvánvalóak, legalábbis számomra. Kölcsön véve Bodor Pál fogalmait, az a benyomásom, hogy a mai első nyilvánosság nem elég tehetséges, és akik kiszorultak belőle, a másodikban jelennek meg. Például a Facebookon, amelynek adóelkerülési gyakorlata okkal, sőt joggal váltja ki a különböző kormányok rosszallását - a miénket is. A benne menedékre lelt jegyzetírók révén azonban az igazságok a szabályozott vélemény határain kívül fogalmazódnak meg. A második nyilvánosságot ugyebár szamizdatnak nevezték, a mait az egyik fészbukozó politikus után talán szanyizdatnak kéne nevezni.