Nem ő az egyedüli. A rendszerváltás óta minden miniszterelnökünk ellenszélben érezte magát. A média kereszttüzében. Ez persze inkább csak hangulat, amelynek azonban alapja van. Nálunk a biztos kormányzat érdekében miniszterelnöki rendszer alakult ki, melyben a kormányfő a nyilvánosság első számú kedvezményezettje. A kormánypárti sajtóban dicsérik, elismerik, fényezik, istenítik, magasztalják, méltatják, tömjénezik. Vagy legalábbis nem bírálják. Csakhogy a kedvezményezett helyzet árnyoldala, hogy akik nem kedvelik, nyilvánosan köszörülik rajta a nyelvüket.

Orbán Viktor hiába tett szert túlnyomó többségre a nyilvánosság hazai eszközrendszerében, érteni vélem, hogy a dicsérő szavak miért nem ellensúlyozzák tudatában a média maradékából feléje áradó ellenszenvet. Amikor a vele interjút készítő német újságírónak azt fejtegette, hogy „Jó volna, ha egyszer hátszelem lenne a magyar sajtóban, mert most folyton ellenszélben haladok.” (Bild, 2019.05.24.), akkor arról beszélt, hogy a sajtószemlében csőstül kapja az elmarasztaló megjegyzéseket - nyilván nem a saját híveitől. Vajon indokolt-e a benyomása?

A hazai sajtóban az idei első jellemzés január 2-án látott napvilágot, az utolsó június 4-én. A két mondat között 154 nap telt el, és 24 médiumból 77 releváns (fontos, lényeges, meghatározó) értelmezést vettem föl a házi archívumba. Vagyis minden második napra jutott egy - ezzel a mennyiséggel Orbánon kívül senki sem dicsekedhet. A jellemzések három kategóriába sorolhatók. A 77 közül 8 a dicsérő, 24 az elmarasztaló és 45 a tárgyilagosnak nevezhető elemző, ténymegállapító, bántó él nélkül megfogalmazott mondat. Az érdeklődés homlokterében lévő politikus szempontjából rosszabb arányokra számítottam. Úgy látszik azonban, hogy miniszterelnökünk a harmadrésznyi elmarasztalást is sokallja.

Ezzel együtt látok logikát a kifakadásában. Miért említené a külföldi újságírónak, hogy a médiumaiban nyakra-főre dicsérik, ha a fényezéseket magától értetődőnek gondolja? És miért ne panaszkodhatna arról, hogy a nyilvánosság maradékában érdesebb, karcosabb, olykor csakugyan bántó megjegyzések hangzanak el, jelennek meg róla? Benyomását, hangulatát, megérzését tehát nem vonom kétségbe, mindazonáltal tünetértékű, hogy a Főnök szubjektív életérzéséből a hatalomgyakorlás jellegéből adódóan az emberei médiapolitikai következtetéseket vonnak le. Még azt a kevés elhajló médiumot is soknak tartják.