Az MSZP pillanatnyi elnöke érdekes módon hajrázik. A legutóbbi hetekben eltűnt a nyilvánosság elől, és leginkább pártfórumokon fejtette ki az álláspontját, miként is képzeli el a Magyar Szocialista Párt következő két évét. A biztonság kedvéért azonban egy nappal a tisztújító kongresszus előtt interjút adott az ATV-nek, a Népszabadságnak és a Népszavának, este hét és nyolc között pedig vele beszélgetnek majd a Klubrádióban is.
Mondandójából azt hüvelyeztem ki, hogy ellenzi a pártokkal kötendő választási koalíciót, ami kudarcot vallott 2014-ben, helyette a 106 választókörzet leghitelesebb személyiségével kötne szövetséget, feltéve, ha az illető vállalja az Orbán-ellenes rendszerváltók demokratikus alapértékeit. A baj csak az, hogy a figyelemre méltó gondolatot ugyanolyan bonyolultan fogalmazta meg, mint e sorok írója az imént, azzal a különbséggel, hogy megtanultam egyeztetni az összetett mondat tagmondatait.
Tóbiás József sikeresnek véli pártelnöki tevékenységét, a Start című reggeli tévéműsorban bizonyára ezért pirított rá a párttársaira: „Lehajtott fejjel nem lehet előre nézni.” Szokatlanul jó mondat, ismerős valahonnan. Mielőtt beírtam volna nevéhez a szállóige-gyűjteménybe, levettem a polcról a Lefülelt mondatok című könyvet. A 2006-ban megjelent és Kaján Tibor karikatúráival ékesített kötetet gyakran forgatják politikusok, hogy ihletet kapjanak belőle. Némi keresgélés után meg is találtam a forrást. Horn Gyula mondta Szegeden: „Nem lehet messzire nézni lehajtott fejjel.” (Délmagyarország, 1997. június 9.)
Megtisztelő, hogy az MSZP mostani elnöke elalvás előtt belelapoz a könyvembe, ezért még magamban sem vádolom azzal a fránya plágiummal. Ismerem a szállóigék természetét, és nem lepődnék meg, ha egy művelődéstörténeti nyomozás kiderítené, hogy az alapgondolat eredetileg ókori (görög vagy római) filozófus szóbeli közlése volt. A felvilágosodás korában egy francia bölcselő szalonban csevegve frissítette föl, aranyköpését lajstromozta egy német filosz, és az ő vaskos kézikönyvéből emelte ki Horn Gyula miniszterelnök valamelyik műveltebb munkatársa. Talán azért, mert hallott Molnár Ferenc gyakorlatáról.
A színpadi párbeszédek szellemes írója benézett törzshelyére, a pesti New York kávéházba, és az asztaltársaságban hallott egy mondatot, amely megtetszett neki. Ezzel a felkiáltással tette magáévá: „Mától kezdve én mondtam.” Neki azonban volt annyi esze, hogy békén hagyta a kor legismertebb személyiségeitől származó gondolatokat.
