A Mozgó Világ című folyóirat legérdekesebb rovata a Hónapló. Olyan szerzők számolnak be köz- és magánérzetükről, mint Dalos György Berlinből, Végel László Újvidékről és Parászka Boróka Marosvásárhelyről. Először mindig a legutóbbit olvasom el, mert az a benyomásom, hogy író készülődik benne. Írószemmel látja a világot, de még nem találta meg azt a szépirodalmi formát, amelyben kifejezhetné az érzéseit és a gondolatait. Bár amit az áprilisi számban olvastam tőle, már sejtet valamit a készülődéséből.

Egyszerű témát választott. Vagy inkább a téma választotta őt azzal, hogy megkérték: az egyik székelyföldi faluból a másikba vigyen át néhány felső tagozatos diákot. A magyar tagozatnak nem telt buszra, és a tanárok magánemberek segítségét igényelték, hogy sikerüljön a tanulmányi kirándulás. A kopott Dacia zötykölődik az úttalan utakon, és a sofőr visszapillantó tükörből figyeli a hátsó ülésen csivitelő gyerekeket. A beszélgetésükből emberi sorsok, családi drámák tárulnak fel. Ez nem a fennkölt Erdély, amely kirajzolódik a magyar kormány kommunikációjából. Ebben az Erdélyben a falusi gyerekek funkcionális analfabéták maradnak az általános iskola elvégzése után is.

Ugyanez az illúziótlanság csap meg abból az interjúból is, amely a Népszabadság mai számában látott napvilágot. Parászka Boróka ugyanis nemrégiben bejelentette, hogy addig nem lépi át a határt, amíg kormányunk kerítéseket épít az Európai Unió kellős közepén. Romániát és Magyarországot még nem választotta el egymástól, de technikailag már mindent megtett, hogy ha élesedik az úgynevezett migránshelyzet, akkor nemcsak délen, hanem keleten is létrehozza a „biztonsági zárlatot”. Ezt kérdezi az erdélyi interjúalany: „Hogyan dolgozzuk fel, hogy a határok fölötti ’nemzetegyesítés’ helyett a magyar kormány a trianoni határokat szögesdróttal erősíti meg?”

E sorok írója például nehezen dolgozza fel. 1947-ben látogató érkezett hozzánk, apai nagyanyám ekkor látta meg először a gőgicsélő unokáját. Közben pedig lábadozott. Olyan gazda hozta át a határon, akinek mindkét országban volt földje. A szekéren kiképezett neki egy kuckót, majd beborította frissiben leszedett kukoricával. Azt nem tudom, hogy román vagy magyar határőrök, de valamelyik fegyveres szuronnyal ellenőrizte, nem bújik-é meg ember a termés alatt. Át is szúrta a nagyanyám combját. Ha megépül a szögesdrót hazám és szűkebb pátriám között, akkor bizony ismét honfitársakat választ el egymástól.