Pályakezdőként rengeteg interjút készítettem, mert élveztem a nálam okosabb emberek társaságát. Később ezrével szerkesztettem interjúkat. Amióta pedig tanítok is, e sajátos műfaj révén ítélem meg a kommunikáció szakos főiskolásokat és egyetemistákat. Aki csak önmaga gondolatait fogalmazgatja, abból vagy író, vagy közíró lesz. Ez sem akármi, de az igazi újságíró abból lesz, aki képes hatásosan rögzíteni mások gondolatait is.

Csukás István meséin nőttek föl a gyerekeim, a meseíró tegnapelőtt töltötte be a nyolcvanadik évét. Több interjú is készült vele, a két legterjedelmesebb a Magyar Nemzet hasábjain és az Origo.hu felületén látott napvilágot. A napilap gondosan szerkesztett hétvégi magazinja megadta a módját. Szép tördeléssel, szellős alcímekkel és a kunos arcú költő kifejező portréfotóival két újságoldalnyira bővítette a kolumnányi tartalmat. A portál tálalása visszafogottabbnak hatott. Miért mégis, hogy maradandóbb nyomokat hagyott bennem a szövege? Talán azért, mert négy mondatot is találtam, amelyeket érdemes átmenteni a házi dokumentumtár valamelyik digitális rekeszébe.

Például ezt fejtegette Csukás István: „Nincs elavultabb, mint a tegnapi modern.” Magvas gondolat, illik a szállóigék immár negyedszázados gyűjteményébe. Ezt is mondta: „Nem tehetek arról, hogy megszülettem, és nem tehetek arról sem, hogy meghalok. Ami a kettő között van, arról tehetek.” Ez szintén szállóige-gyanús, bár lehetne rövidebb is. Ezt is ecsetelte: „A jó mese olyan, mint a jó vers, kicsit elemelkedik a földtől.” Pontos megfigyelés, de inkább szakrekeszbe való. Még ezt is szóba hozta: „Mindenkinek van egy saját kincsesbányája, a gyerekkora.” Figyelemre méltó megjegyzés.

A díszesebb interjúban egyetlen mondatot sem találtam, amit alá kellett volna húzni. Holott nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tette föl az újságíró, és Csukás lényegében ugyanazokat válaszolta, mint az Origo munkatársának. Elképzelhető, hogy a költő-meseíró mindkét újságírónak ugyanolyan szellemesen válaszolt, az egyik azonban a gondolatok lejegyzése közben elvett belőlük?  A másik pedig a maga tehetségéből is kölcsönzött az interjúalanynak? Azért maradnék a második feltételezésnél, mert a mintegy kétezresre duzzadt szállóige-gyűjteményem mondataiból minden második interjúból való. Elfelejtettem megköszönni őket ama újságíróknak, akik nemcsak rögzítették a neves beszélgetőpartnerek gondolatait. Hozzájuk is adtak valamicskét magukból, amitől felkaptuk a fejünket.