A Népszabadságnak van egy kitűnő rovata, a Képmentő. Rédei Ferenc válogat fotókat a régi évfolyamok kínálatából, ezúttal Miklós Gábor írt szöveget a Fidel Castro 1972-es látogatásán készült fényképhez, amelyet egyébként Kéri Dániel készített. A cikkíró előkereste a hajdani tudósítást, aminek alapján hatalmas termetűnek nevezte Kádár János vendégét.

És csakugyan, a fotón látható egyenruhás, szakállas férfi szemlátomást kimagaslik a kíséretből. A látvány annyira megfelel az értelmezésnek, hogy nem született volna meg ez a Médianapló-bejegyzés, ha 1989-ben nem jártam volna Kubában. Csakhogy külföldi újságírókat fogadott a karibi ország első embere, és egyik lábunkról a másikra álltunk, miközben tőlünk elég távol, testőrök gyűrűjében szóval tartott bennünket az első ember. A cukornád-aratásról beszélt, csak úgy röpködtek a számok. A kollégák kérdeztek tőle valamit, nekem azonban elment a kedvem a termelési eredményektől.

Társaságunkat átterelték egy másik terembe, a svédasztalon rengeteg enni- és innivaló. Éppen falatoztam, amidőn valaki megérintette a vállam. Oda fordultam, hát Fidel Castro volt. Fényképei és a róla készült plakátok alapján óriási termetűnek képzeltem, kiderült azonban, hogy nem hosszában termetes, hanem széltében. Mintegy tíz centivel volt nálam alacsonyabb, a 180-at sem érte el. De nem maradt időm meglepődni, mert azt firtatta, vajon miért nem kérdeztem. Némi habozás után az igazat mondtam: azért, mert untatott a téma. Őt még jobban untatta, válaszolta nevetve a diktátor, és az iránt érdeklődött, miről faggattam volna. A kosárlabdáról.

Erről beszélgettünk legalább harminc percig, miközben a segédtisztjei sürgették, hogy már régen máshol kéne lennie. Ráérősen fejtegette, hogy a középiskolai válogatottban, a kétméteresek között be kellett érnie az irányító szerepkörével. Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy ekkor ötlött fel, akár egy országot is elirányíthatna. A csendőr pertuban zajló beszélgetés - ő tegezett, én magáztam - azzal fejeződött be, hogy intésére az egyik adjutáns ajándékot adott át. Hazatérve persze nem hitték el a szerkesztőségben, hogy beszélgettem Castróval. Azon tűnődtem, mi a csudával bizonyítsam.

Ekkor kínáltam meg a leghangosabb kollégát szivarral. Latin-Amerika szakértőként tudta, hogy a felé nyújtott dobozt csak Fidelnek készítik. A tavalyi költözködés után is megtartottam a sárga ládikát, és imént számoltam meg benne a szivarokat. A hajdani huszonötből hét maradt.