Kioktatták, kiosztották Rezsőházy Rudolfot. Valószínűleg azért, mert a Mos Maiorum konzervatív blog egyik állandó szerzőjeként így határozta meg a kommentelőt: „Arcát elrejtve arcátlanságokat ír.” Szellemes, bár olvastam ennél megértőbb definíciót is.

Ezzel tisztelték meg az álneves kommentelők: „Naftalin szagú írás.” „Mi késztette a szerzőt, hogy ennyi baromságot összehordjon?” „Üdvözlet a XXI. században.” „Egy hete bekötötték a netet Rudi bácsihoz, és most rácsodálkozik.” „Te Rezső! A tegeződés itt normális.” „Hülye vagy Rudi!” Még szerencse, hogy ezt is írta valaki: „Ne bántsátok! Kedves öregúrnak tűnik.” A szaftos, trágár hozzászólásoktól megkímélem az olvasót, bemutatom inkább a fényképe alapján csakugyan korosnak látszó bloggert.

86 éves, szociológus, a világhíres leuveni egyetem nemzetközi tekintélyű professzora, belga akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia kültagja, a Pázmány Katolikus Egyetem díszdoktora. Olyan életmű áll mögötte, hogy akkor is több publikációja van, ha az őt kioktató kommentelők mindegyike doktori címet szerzett volna a társadalomtudományokban. Ha a megleckéztetői utána néztek volna az „öregúrnak”, mielőtt elküldik melegebb éghajlatra, talán felötlik bennük, hogy Rezsőházy professzor nem csodálkozik rá az anyaországi fikakultúrára. Összehasonlítja a francia netkultúrával, amelyben szintén talált ugyan mocskos szájú, bár jobb helyesírású hozzászólókat, a színvonalát azonban magasabbnak tartja.

De vajon magyar sajátosság-e a kommentelők szellemi restsége, a goromba stílus, a kioktatás, a megleckéztetés, a rendreutasítás? Nem föltétlenül. A határon túli magyar kultúrákból az erdélyit ismerem a legjobban, és az a benyomásom, hogy az ottani blogokhoz kapcsolódó hozzászólások tárgyszerűbbek, alaposabbak, tartalmasabbak, udvariasabbak. Még azok is normális hangnemben vitatkoznak egymással, akik egyébként utálják egymást. Ekkor jutott eszembe, hogy a rendszerváltás után sokáig négyévenként változott a kormány, és e ritmusnak megfelelően cserélődött a megyei napilapok munkatársi gárdája. Egyetlen kivétellel. A főszerkesztő Erdélyből érkezett, és mindenkinek a közreműködését igényelte, aki a megyében közéleti érdeklődésűnek és írástudónak számított.

Romániai előéletében megszokta, hogy a kisebbségieknek össze kell fogniuk, és az értéket kell képviselniük. Ettől a szemlélettől távolodunk itt, a magyar többségű anyaországban. Alighanem ez borzasztja el a leuveni professzort is.