Senki nem kérte számon rajtam, mégis furdal a lelkiismeret. E szakmai rovatban évek óta nem írtam a Metropol nevű ingyenes újságról. Most sem visz rá a lélek, nincs ugyanis véleményem a Magyar Távirati Iroda híreit naponta összegereblyéző sajtóorgánumról. Legföljebb a jegyzetet szoktam elolvasni belőle. Ki is téptem azt, amelyik Vass Virág nevéhez fűződik. A szerzőről csupán annyit tudok, hogy szép nő. Mintha szép könyveket is írna szépre éhes lányoknak, asszonyoknak. Mielőtt azonban regényírásra adta volna a fejét, újságíróként is dolgozott. Talán ezzel magyarázható, hogy a maga finom, áttételes módján szól hozzá a menekültügyhöz.

Tüllfüggönyös ablakából egy játszótérre látni, ahol épp egy átlagosnál sötétebb bőrű kisfiú közeledik a Csengének nevezett kislányhoz. Nem beszélgethetnek, mert nincs közös nyelvük, a néhány ezer kilométerről érkezett kisfiú azonban nyújtja a kezét a lánykánál lévő színes doboz után. Macisajt van benne. Csenge nagymamája rémülten figyeli a fejleményeket. Átfut az agyán, hogy unokája milyen betegségeket kaphatna a ki tudja milyen kalandok után kezét nyújtó kisfiútól. Némi töprengés után azt tanácsolja Csengének, hogy adja oda azt a fránya sajtos dobozt. Inkább szabaduljon meg az olcsó élelmiszertől, mintsem hogy valami baja legyen. A kislány szót fogad, a szemlélődő szerző pedig eltűnődik: „Sosem fogom megtudni, miért adták oda neki a sajtot.”

Ekkor ötlött fel az újságíró szemináriumról egy emlékkép. A legnagyobb sikert Pisti aratta a jegyzetével. Azt a pillanatot örökítette meg, amidőn egy kopottas ruhájú asszony álldogált a pláza bejáratánál, és bámulta a kirakat választékát. Arról ábrándozott, hogy ha volna pénze, mit venne gyerekeinek a karácsonyfa alá. Pisti oly elhitető erővel adta elő a szegény asszony képzelődését, hogy évfolyamtársai megtapsolták. Majd kíváncsian várták a médiatanár véleményét. Elégedetten vették tudomásul, hogy csillagos jelest adtam a jegyzetírónak, azon viszont megrökönyödtek, amidőn hozzáfűztem: „Igazán kár, hogy amit hallottunk, az nem újságírás. Ha ugyanis Pisti újságíró lett volna, akkor odamegy az asszonyhoz, és megkérdi tőle, vajon mit venne a gyerekeinek, ha lenne pénze.”

Nemrég találkoztam a megtestesedett Pistivel a nagykörúti Combinón. Elmesélte, hogy kommunikációs diplomájával végül is a vendéglátóiparban helyezkedett el. A budai Vár egyik éttermében dolgozik, és ha nem túl fáradt, elképzeli, vajon a betérő külföldiek mit képzelnek rólunk.