Tisztelettel adózóm Ormándi János szegedi kézbesítőnek. Reggelenként ő csúsztatta anyám postaládájába a Délmagyarországot. Ama napilapot, amely négy és fél évtizedig volt a családi újságunk. Egyszer még ki is egyenlítette helyettem az akkor 2710 forintos előfizetési díjat, mert elfeledkeztem róla. (Utólag persze elküldtem neki a pénzt.) A Délmagyar családi lap maradt nálam, bár anyám halála után átigazoltam a digitális változat olvasói közé.

A régi publicisták: Dlusztus Imre, Kovács András, Őrfi Ferenc, Panek Sándor, Szávay István és Újszászi Ilona mellett megtanultam becsülni a fiatalabb évjáratúak: Bakos András, Hollósi Zsolt, R. Tóth Gábor és Szabó C. Szilárd irályát is. Nincs még egy sajtóműhely a vidéki Magyarországon, ahol ennyi jó jegyzetíró dolgozott volna. Mondataikból majd’ minden héten jut egy-kettő ama válogatásba, melyet egy országos portál számára készítek. Ezért sem értettem tegnap, miért tűntek el a látókörömből. Mára kiderült, hogy mégsem teljesen.

Igaz ugyan, hogy a legutóbbi három jegyzetre már nem lehet rákattintani a címoldalon, de a képernyő alján, a legeldugottabb helyen, a Közösségi hasábban föllelhető a Jegyzet-rovat, és újabb kattintás után olvashatunk akár publicisztikát is, ha nagyon akarunk. Ezúttal például Szabó C. Szilárd Bármi című cikkét Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéről. Kemény álláspont, noha megjelenésében emlékeztet a Mátyás királynak hozott ajándékra. A mesebeli lány azzal nyert fogadást, ugye, hogy galambbal érkezett az uralkodóhoz, ám a nyitott ajtajú kalitkáról föllebbentette a fátylat, és a madár elrepült. Hozott is, meg nem is, egy közmondással szólva: „Az ajándék kedves, csak ne legyen redves.”

Azon tűnődöm, hogy a címoldalon miért bogarászható a Kiárusítás, a Video cikkek, a Nap szépe, a Napi horoszkóp, az Időjárás, a Gyászközlemények, a Kvíz, a Bors Online, és miért nem olvashatóak a jegyzetek, amelyek pedig évek óta formálták az érdeklődők szemléletét. Vajon az 1910 óta létező Délmagyarország digitális kiadásában mitől lettek hirtelen fontosabbak a szolgáltatások, mint az újságírói álláspontok? Csak tán nem attól, hogy a szerkesztőség szorgalmazza ugyan az értelmes véleményeket, gondoskodik azonban arról, hogy a publicistái minél kevesebb olvasót gondolkoztassanak el?