A Magyar Nemzet tegnapi számában figyelemre méltó interjú jelent meg. A kiskőrösi Petőfi-emlékház igazgatóját szólaltatták meg abból az alkalomból, hogy nemrégiben kitüntették a Magyar Örökség-díjjal. Érdeklődéssel olvastam Kispálné dr. Lucza Ilona élménybeszámolóját a helybéli költőkultuszról, a padlófűtéssel talajvíz-mentesített szülőházról, az örvendetesen gyarapodó berendezési tárgyakról és a Petőfi Sándor emléke előtt tisztelgő szilveszteri fáklyásmenetekről. Az a benyomásom, hogy a legutóbbi két évtized fejleményeit úgy adta elő az igazgató asszony, mintha vele kezdődött volna minden.

Nem vonom kétségbe az érdemeit; a lelkesedését, az ügyszeretetét, a szervezőkészséget, mégis van némi okom az árnyaltabb fogalmazásra. A múlt század ötvenes éveiben fél évtizedet töltöttem Kiskőrösön, apám vezette a főtéren álló áruházat. Annak udvarában laktunk, egy átalakított raktárban - azóta már mindkettőt lebontották. Kisiskolásként vettem részt a szilveszteri fáklyásmenetekben, az emlékház előtt megzenésített Petőfi-dalokat énekeltünk, és gyakran betértünk az akkor még kétségkívül szerényebben berendezett épületbe. Ráadásul az alsó tagozatban, a jó tanulásért cserébe négyszer egymás után ugyanazt a jutalomkönyvet vehettem át: a vastag, barna borítójú, Róna Emy rajzaival illusztrált Petőfi Összest. A költőről elnevezett általános iskola nyilván kapott belőle egy vagonnyit.

Később is figyelemmel kísérhettem a Petőfi-kultusz alakulását. Egyetemi évfolyamtársam és költő-barátom, Gróf József lett az emlékház igazgatója, akit évente meglátogattam. Utódjával ellentétben azért nem lehetett sikeres, mert naponta járt át Kalocsáról, és a helybéliek nem fogadták be. Azt persze készséggel elismerem, hogy az a Petőfi-kultusz. ami az én időmben inkább csak a kőrösiek lelkében leledzett, az utóbbi két évtizedben intézményesedett. Hivatalosabbá, rendezettebbé és talán unalmasabbá is vált. Elképzelhető, hogy megtévesztenek a benyomásaim, ezért nem is fogalmaznék határozottabban, de szívesen módosítom az álláspontomat. Amúgy is készülök gyerekkorom színhelyére, régen láttam a hajdani játszó- és osztálytársat, Farkas Győzőt. Hozzám képest kézzelfoghatóbb szakmát választott, cukrász lett. S bár ritkán találkozunk, a barátságunk megbonthatatlan. Ő majd hitelesíti, netán cáfolja a tegnapi interjúban olvasottakat.