Kerestem valamit e Médianapló 2006-os évfolyamában. Némi tűnődés után rájöttem, hogy miért nem találom. A csillebérci médiatábor július 21-én kezdődött, és 30-án fejeződött be. Beszámoltam a napokról, csak éppen hol itthon, a vezetékes számítógép merevlemezén rögzítettem az élményeket, hol a táborba vitt laptopén. Az utóbbiak keveredtek el a digitális térben. Most pedig nincs időm előkeresni azt, amire kíváncsi volnék. Emlékezetből idézem föl.

A kellemes estén kristálytiszta volt a levegő. Már csobbanások sem hallatszottak a néhány méternyire lévő medencéből, és a bungalók közti kis térre is kicipeltük a székeket. Bereczki Gaby és Román Dávid, a két szervező csupán egyetlen kandelábert hagyott égve, a fény köré gyűltek a bogarak. Hadas Bianka a fülembe súgta, hogy úgy vette észre, dadog az író. Hogy a csudába fog itt verseket mondani? Néztük a szemben ülő, hetven és nyolcvan közötti írót, sovány, úszással edzett testét, horgas orrát, kopasz fejét és markáns arcát. Tudtam, hogy az újságírónak készülő diákok nem olvasták egyetlen regényét sem.

Két órán át tolmácsolta kedvenc költőjét. Egyszer sem dadogott, egyszer sem tévedett. Áradtak, csorogtak, harsogtak, zümmögtek, horzsoltak, simogattak a nagyon ismert és nagyon ismeretlen versek. A tanítványaim pisszenés nélkül hallgatták az inkább beszélgető, mint szavaló írót, magamon pedig azt tapasztaltam, hogy háttérbe szorul a tanári énem, és már csak a szavak lüktetését érzem. Ezt a varázslatos estét írtam meg abban a jegyzetben, amit most nem találok. A kommunikáció szakosok azóta diplomát szereztek, elhelyezkedtek, a legtöbbjük családot is alapított. Ha találkozunk, mindig szóba hozzák a csillebérci versmondót, aki kedvet csinált ahhoz, hogy legalább a Makra című regényét elolvassák.

Néhány napja arról tűnődtem e rovatban, hogy Kertész Ákos kanadai emigrációban írott esszéjét „agyonhallgatták a hazájában”, mármint itthon. Az egyik kommentelőt betűhíven idézem: „Kertésznek kozmopolita zsidó, ami se nem vallás se nem rassz, ergo nincs hazája se identitása ergo nem lehet hazájában agyonhallgatni.” Értelmiségi lehet a hozzászóló, mert négy idegen szót használ (egyet kétszer is), és hadilábon áll a helyesírással,  háromszor elfelejti kitenni a vesszőt, ráadásul az író vezetéknevét is fölöslegesen ragozza. Ő maga álnév mögé bújik, pedig szívesen fölhívnám, és megkérném, hogy kapásból mondjon bele a telefonba verset József Attilától. Nem kétórányira valót, hanem csak egyet.