Nem válogatós, írásai hol a Népszabadságban, hol a Magyar Nemzetben jelennek meg. Ahogy elnézem, a szerkesztők szívesen fogadják a gondolatait, mert nem politizál, szakmailag támadhatatlan, ráadásul két-háromezer karakternél többet sosem küld nekik - mikrofilológiai megnyilvánulása az újságoldal jelentős részét elfoglaló cikk mellé tördelhető.

A múlt század hetvenes éveiben én is ezért kedveltem meg Péter László okfejtéseit. Huszonévesként az Élet és Irodalom információs rovatát szerkesztettem, és mindig jól jöttek a szegedi könyvtáros velős írásai. Amidőn pedig a huszadik század legvégén állást vállaltam a szegedi egyetemen, hogy apámat gyakrabban látogathassam az utolsó éveiben, ki-kinéztem Laci szőregi tuszkulánumába is. A szülőházában hatalmas dolgozószobát rendezett be, a falakat könyverdő borította, a sarokban ácsolt dobogón pedig óriási íróasztal uralta az értelmiségi teret. A hiúság persze a házikönyvtár legvégére vezetett. Meglepett a Z betűnél, hogy cédulák lógtak ki a dedikált köteteimből. A házigazda elmagyarázta, hogy ez régi könyvtárosi fogás: ha történik valami a szerzővel, cetlire jegyzi föl - az összegzéskor szüksége lesz az információra.

Néhány hónapja találkoztunk, amidőn az immár nyolcvannyolcadik évében járó Péter László meghívott a szegedi akadémiai bizottságba, hogy tartsak előadást a helybéli sajtóról. Utána elmesélte, hogy a kormányzat több mint négymilliárd forintot vont el az egyetemtől, ezzel magyarázható, hogy a volt munkahelye megvonta tőle az emeritus professzoroknak megszavazott havi juttatást. Éppen annyi pénzről van szó, amennyi megkülönbözteti a középosztálybeli értelmiségit a deklasszálódottól. Ő pedig azon töri a fejét, hogy eszmeileg fölbecsülhetetlen értékű házikönyvtárát mégsem hagyja a nevét viselő alapítványra, hanem fővárosi antikváriumoknak adja el. Ebből pótolja a kieső összeget, amelyből hátra lévő életében fenntartja magát.

Régebben azt képzeltem, ha majd Szegedre visz az utam, hogy virágot vigyek a szüleim sírjára, beülök a Somogyi Könyvtárba is, az akkor már Péter Lászlóról elnevezett kutatószobába, a Szőregről való olvasmányok közé, és kíváncsiságból kihúzok egy-egy cédulát a kötetekből. Ez már aligha történhet meg. De majd itt, Pesten gyakrabban járok antikváriumokba, hogy elcsípjek néhány könyvet öreg barátom szétszóratásra ítélt örökségéből.