Tegnap összefutottam egy régi kollégával. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy olvassa ezt a rovatot. Hol egyetért, hol vitatkozik velem. Most azt firtatta, vajon miért foglalkozom a kelleténél többet Orbán Viktorral. Mondhattam volna azt is, hogy aki médiajelenségekkel foglalkozik, nem kerülheti ki a miniszterelnököt, a nyilvánosság első számú kedvezményezettjét. Ennél azonban alaposabb okom is van.

A számítógép merevlemezén félezer oldalnyi kézirat található, mintegy háromezer idézettel. Mit mondott Orbán Viktor a legutóbbi negyedszázadban, mit mondtak róla, a kormányairól és a rendszeréről. A megjelenés előtt írnék még a végére egy esszét Orbán, a kommunikátor címmel. Ebben szánok alfejezetet a metakommunkációjának, amely körül éppen vita zajlik. A világhálón terjeng egy tizennégy perces videofelvétel, amelyen a miniszterelnök bejelenti, hogy tizenhat olimpiai sportágat busásan támogat majd a kormány. Akik utálják, mellé helyeznek egy tizenegy perc körüli felvételt is. Erről a kormányzati kommunikátorok kivágták Borkai Zsolt beszédét, maradt egy-két protokolláris formaság, és Orbán mintegy kilenc perces közéleti megnyilvánulása.

A Magyar Olimpiai Bizottságot vezető győri polgármester - mellesleg olimpiai bajnok tornász - beszéde alatt „sajtkukacként izgő-mozgó” miniszterelnök szőrén-szálán eltűnt, a kommentelők „kormányzati cenzúráról” írnak, és Orbán összehangolatlan mozdulatairól, furcsa száj- és nyelvmozgásáról ironizálnak, még az udvariasabbak is a türelmetlenségéről értekeznek. Talán bennem van a hiba, de a vágatlan felvételen nyomát se láttam az említett mozzanatoknak. Noha Borkai Zsolt nem túl gyakorlott szónok, mégis három perc alatt lezavarta a szövegét - ezt pedig minden halandó kibírja. Orbán is, aki nem izgett többet, mint amennyit a mellette álldogáló sport-államtitkár Simicskó István mozgott. Ha nem indulatból értelmezzük a metakommunikációját, akkor aligha várhatjuk el tőle, hogy vigyázzban, rezzenetlen arccal állja végig ezt a fránya három percet.

S ha ráadásul még újságírók-szerkesztők is vagyunk, könnyen beláthatjuk: az összejövetelnek nem az kölcsönzött hírértéket, hogy az olimpiai bizottság elnöke megköszönte a kormány támogatását, hanem hogy a miniszterelnök kifejtette a végrehajtó hatalom sportpolitikai koncepcióját. Amellyel nem értek egyet, a kormányfő metakommunikációjában azonban mégse fedeztem föl semmi elrettentőt. Ezért kerülném mostani szerepléséről szólván a ’kormányzati cenzúra’ kifejezést.