Éjfél után néhány perccel a Magyar Rádió már mai műsorában Breuer Péter megkérdezte Lugosi Viktóriától, vajon magyar zsidó írónőnek tartja-e magát. Az Ajvé és a Dafke című regények szerzője nem hárította el magától a ’zsidó’ jelzőt, mondván, hogy magyar az anyanyelve, itt él, Magyarországról ír, élményköre azonban a pesti zsidóság, nem véletlenül adott regényeinek jiddis címeket. Kikérte viszont magának az ’írónő’ megnevezést, mert azt jelöli, aki az olvasók népesebbik rétegének szán könyveket. Ő másként, teljesebben képzeli az íróságot, ezért szívesebben veszi, ha magyar zsidó írónak tartják.

Idestova két évtizede gyűjtöm a mondatokat, és a kezdettől gondot okoz, hogy miként nevezzem meg a szerzőiket, ha nők. Mitől volna filozófusnő például Heller Ágnes, aki magánemberként nyolcvan fölött is hús-vér asszony, bölcselőként azonban semmi nőies nincs benne. Mitől szerkesztőnő Mihancsik Zsófia, aki keményen tartja kézben a digitális sajtó egyik legkülönösebb, de mindenképpen leghősiesebb vállalkozását, a Galamus nevű portált? Mitől kritikusnő Szűcs Katalin, aki szatyorból szerkeszti a talán legjobb színházi újságot, a Criticai Lapokat? És mitől politikusnő Lendvai Ildikó, aki lepipálja a pártbéli férfipolitikusokat?

Bár amidőn az utolsó mondat végére kitettem a kérdőjelet, felötlött egy ellenérv is. A nyilvánosság előtt éppen Lendvai Ildikó alkalmaz előszeretettel háziasszonyi fogásokat. Ha kigyűjtenénk a metaforáit, kirajzolódna belőlük, hogy gyakran a női életből vett képes beszéddel érzékelteti az álláspontját. Például: „Vita helyett hangerő-verseny folyik, és nem érvek csatáznak, hanem ’nőbarát politikát’ folytatunk; egymás édesanyját sűrűn emlegetjük. (24 Óra, 2003.11.10.)  Vagy: „Választáskor egy párt randevúra készül a választóival. Ilyenkor mindenki a szebbik ruháját veszi fel.” (168 Óra, 2004.02.12.) Vagy: „A leköszönő kabinet nagy munkát végzett, de jelezni kell a szakaszhatárt. A közvélemény nem érezheti úgy, hogy ugyan már, ez csak a régi fazék új fedővel.” (Népszabadság, 2009.04.07.)

Lugosi Viktória okfejtése nyomán mégis az a benyomásom, hogy gondolatban meg kéne különböztetnünk a nőnemű írókat, filozófusokat, szerkesztőket, kritikusokat, újságírókat és politikusokat, mert másként látják a világot, mint a férfiak. De ha élőszóban vagy írásban nevezzük meg őket, akkor maradjanak csak írók, filozófusok, szerkesztők, kritikusok, újságírók és politikusok.