Tegnap mind az öt nyugat- és kelet-dunántúli napilap megünnepelte a hálózat huszadik évfordulóját. Sok Zala, Vas, Veszprém és Fejér megyei személyiség fejtette ki véleményét a Pannon Lapok Társaságáról, álláspontjukban találtam figyelemre méltó mozzanatokat. Egy valami mégis hiányzott belőlük: az országos kitekintés. Holott közülük jó néhányan bejárnak második munkahelyükre, a Parlamentbe, ahol ingyen vehetik magukhoz mind a tizennyolc megyei napilapot. (A legnagyobbikét, Pestét azért nem, mert több mint egy évtizede megszűnt.) Vajon miként érzi magát egy újságíró, ha megyei napilap szerkesztőségébe sodorta a sors?

Határozott válaszom nincs, inkább csak benyomásaim, hiszen leginkább az írásaik alapján van képem róluk. Ha számba veszem a hálózatokat, akkor a vidéki Magyarországon négy külföldi cég ad ki napilapokat. Egy amerikai, amely nemrégiben vásárolta meg a győri és a szegedi szerkesztőséget egy angoltól. Az újságírók egyelőre háborítatlanul gyakorolhatják a mesterségüket, nem tudni azonban, hogy mit vár tőlük az új tulajdonos. Egy osztrák, aki néha személyesen is megjelenik az északkelet-magyarországi szerkesztőségekben. Ő éppen csak szinten tartja a hagyományos újságokat, és a nyereségükből egyre több digitális felületet hoz létre. Nála azért nem jó újságírónak lenni, mert a munkatársak terjedelem híján nem írhatják ki magukból a mondandójukat. Egy német, amelynek kilenc megyei napilap tartozik a vonzáskörzetébe, és újságírói félúton vannak a rossz magánérzet és a szakmai kiteljesedés között. S végül a szintén német tulajdonú Pannon Lapok Társasága, amely a huszadik születésnapja alkalmából külön bekezdést érdemel.

Az egerszegi, a szombathelyi, a veszprémi, a fehérvári és a dunaújvárosi napilapot a kezdetektől olvasom. Az a benyomásom róluk, hogy Budapesten kívüli körülmények közepette itt érezheti magát leginkább újságírónak az, aki a nyilvánosságot szeretné hivatásszerűen képviselni. Ő sem írhat meg akármit, persze. Figyelembe kell vennie, hogy a megye egyetlen napilapjánál dolgozik, amely nem engedheti meg magának, hogy az egyik vagy másik politikai oldalhoz húzzon. Máskülönben a háttérbe szorítandó szekértáborhoz illeszkedő vállalkozók nem hirdetnének benne, és ezt a nyereségre törekvő Ruhr-vidéki tulajdonos aligha bocsátaná meg neki. A PLT újságírói ehhez képest élhetik ki magukat az összes sajtóműfajban. Higgye el az olvasó, már ez is nagy dolog a XXI. századi magyar sajtóban.