Schiffer András a pártosított ökogondolat zászlóvivője. Közismert baloldali család sarja, felmenői között volt köztársasági elnök, főpolgármester-helyettes, nagykövet, filmrendező. Az országgyűlés legszaporább szónoka, retorikai adottságai miatt kedvelik az interjúvoló újságírók is. A minap érdekes kép kerekedett róla az InfoRádió stúdiójában.

Elmesélte, hogy elnöktársával, Szél Bernadettel együtt járja az országot. Megfordult Tolnában, Baranyában, sőt Abaújban is. Úgy véli, ha a magyar vidéket veszik célba, akkor a képzettebb városi emberek után meghódíthatják a falvak népét is. Tónusában nem fedeztem föl a pesti értelmiségiekre jellemző lekezelő hangsúlyt, őszinte tisztelettel sorolta a helyszínen szerzett benyomásait. Kifejtette például, hogy egy tolnai faluban szövetkezetet alapítottak a gazdák, és az összegyűjtött gyümölcsökből bioitalt készítenek, amelyet a megye iskoláiban adnak el. Ekkor kaptam föl a fejem, mert Schiffer azzal folytatta, hogy az efféle ötleteket kell majd pártolni, ha az LMP döntési helyzetbe kerül, és „fejlesztési pénzeket juttat a helyi kezdeményezések megerősítésére”.

A gondolatmenet első fele illik egy ökopárt képviselőjéhez. A második fele viszont riasztó, mert azt sejteti, hogy még egy zöldpárti politikus is a központosítás híve. Föl sem ötlött benne, hogy az uniós fejlesztési segélyek nem az államhatalomnak járnak, hanem a nálunk csak névlegesen létező régióknak. Kormányok jönnek-mennek, a központosítás azonban változatlanul az éppen hatalmon lévők és a kormányrúdra áhítozók vezérfonala. Vajon nem azzal lehetne leginkább szavazatokat szerezni a kisvárosi, falusi lakosságtól, ha Brüsszelből egyenesen a fejlesztendő régiókhoz utalnák a pénzt, és a megyei, járási, települési önkormányzatok döntenék el, milyen helyi elképzelésben látják a legtöbb fantáziát? Vajon nem az képes megítélni egy kezdeményezés jelentőségét, aki a legközelebb van a közvetlenül érintettekhez?

A szubszidiaritást úgy kerülik az országos politikusok, mint ördög a tömjénfüstöt. Nem föltétlenül azért, mert nehezen kimondható. Azért inkább, mert megfosztja őket a társadalmi újraelosztástól, példánknál az uniós segélyek tetszés szerinti elosztásától. Amíg ez a gondolat nem ver gyökeret a politikusaink tudatában, gyanakodva olvasom, hallgatom az interjúikat. Azt feltételezem róluk, hogy nem az emberek gondjai érdeklik őket, hanem a hatalom. A központosított persze.