Tegnap este végighallgattam Szaniszló Ferenc aránytévesztését az Echo Televízióban. Egy tévés arra használta fel a műsorát, hogy húsz percen át önmagáról beszéljen. Egy újságíró úgy érezte, hogy összeesküdött ellene a világ. A szánalmas magyarázkodás nyomán ötlött fel, hogy újra kéne gondolni a sajtódíjakat.

Nem most először fordult elő, hogy az éppen regnáló kormány kipiszkálta a legnépesebb újságíró szövetség képviselőjét az ökumenikus bírálóbizottságból. Az első Orbán-kormány idején a magát illetékesnek vélő minisztérium kifogásolta a személyemet. Akkor még nem lett ebből baj, a MÚOSZ küldött mást, és az államtól megkapta a maga Táncsics-díjasát. A különbség az, hogy a második Orbán-kormány már a zsűriből is kihagyta a négyezer tagot számláló szervezet képviselőjét, ráadásul egy képzelődő újságíró állami piedesztálra emelésével kicsapta a biztosítékot. (Nemcsak a baloldalon, hanem a mérsékelt jobbon is.)

De miért az állam tünteti ki a nyilvánosság képviselőit? Ezt akár egy Fidesz-politikus is kérdezhetné, például Ivanics Ferenc, a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hajdani elnöke, aki e szavakkal köszöntötte az ünnepelt újságírót: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002.03.14.) Azon tűnődöm, vajon mi volna, ha a különböző újságíró-szervezetek a Táncsics-díjat ráhagynák az államra - csináljon vele azt, amit akar.  Ők pedig olyan díjat alapítanának, amely szakmai értékítéletet fejez ki.

Eddig két sajtódíjat osztogatott az állam: a Kádár-korszakban Rózsa Ferencről, a rendszerváltás után Táncsics Mihályról nevezte el. Az illegális Szabad Nép szerkesztője életét adta egy ügyért, és Táncsicsot is politikai esemény, 1848. március 15-e tette ismertté. Nagyra becsülöm az emberi kiállásukat, a magyar sajtó történetével foglalkozóként mégis azt állítom, hogy rossz újságírók voltak. Keresni kéne olyan írástudót, akinek a cikkeit élvezettel olvashatnánk, és rácsodálkozhatnánk az időszerűségükre. Beugrik Bálint György neve, akit a két világháború közti sajtó legjobbjának tartok. Csakhogy a másik oldalon lévő kollégák aligha fogadnák el.

Végül két maradandó érték mellett kötöttem ki, Mikszáth Kálmánnál és Ady Endrénél. Igaz, hogy íróként könyvelik el őket, de az újságírásból nőttek ki. Példájuk azt sugallná a nyilvánosság mai képviselőinek, hogy ha igényesebben művelik a szakmájukat, talán még író is lehet belőlük.