Tegnap este tartották a Médiapáholy negyedik összejövetelét. Amióta az újlipótvárosi magánlakásban rendezett vitára immár ötszáz forint a beugró, kevesebb deklasszálódó értelmiségi jön el, de az egybenyitott két szobában még így is kinyitottuk az összes kerti széket.

Egyébként Gyuricza Péter beszélt a hazai média legutóbbi negyedszázadáról. Nemrégiben erről jelentetett meg 360 oldalas könyvet Média-csata-tér címmel, amelynek már elkészült a folytatása is, de még nem látott napvilágot. Nem könnyű a félezer oldalt fél órában összefoglalni, és bár a szerző el-elveszett a részletekben, mégis új szempontokkal világította meg a média viszontagságos helyzetét. A rendszerváltás óta politikai műsorok szerkesztőjeként szerteágazó kapcsolatrendszerre tett szert, ráadásul 2002-től 2010-ig a miniszterelnökségi hivatal tanácsadójaként, majd az akkor még ORTT-nek nevezett médiahatóság szocialista delegáltjaként bele is látott a médiahatalmi viszonyokba. A bennfentes információkból tegnap többet árult el, mint a könyvében.

A magyarországi médiapolitika történetét tanítom 1914-től napjainkig, ezért talán érthető, hogy hol egyetértéssel, hol hümmögve hallgattam az érdekes fejtegetéseket. Az előadó egyik gondolatmenetét e kettős érzés jegyében értelmezném. Azt állította, hogy az 1996-os médiatörvény „egyetlen” értelme a kesze-kusza viszonyok megszüntetése, a duális (közszolgálati, illetve kereskedelmi) médiarendszer létrehozása volt. Ami igaz is - az ’egyetlen’ jelző kivételével. Szerintem viszont a pártellentétekkel küszködő politikai elitnek kezdetben nem maradt elég energiája arra, hogy korlátozza a nyilvánosságot. Csak a rendszerváltás után hat-hét évvel jutott el odáig, hogy a médiatörvény révén gyömöszölje vissza a sajtószabadság szellemét ama bizonyos palackba.

Azt már Gyuricza Péter fogalmazta meg, hogy eközben a parlamenti pártok rájöttek: az új helyzetben több keresnivalójuk van, mint a régiben volt. 1996-ig arra törekedtek, hogy képviselőik jelen legyenek az állami médiában, a törvény elfogadása után azonban megorrontották, hogy jobban járnak, ha rádiós és különösen tévés embereik révén a műsorkészítésből is kiveszik a részüket. A tömegbefolyással és kiszivattyúzott pénzzel kecsegtető játékban pedig a Fidesz ügyesebbnek bizonyult, mint az MSZP. Az eredményt látjuk.