Médianapló

Médianapló - Bejegyzés a Délmagyar fejléce alá

2018. május 23. 09:30 - Zöldi László

Tegnap volt a Délmagyarország 108 éves. Nem kerek az évforduló, mégis érdemes eltűnődni a Népszava utáni legpatinásabb magyar napilapról. Az első szám megjelenése vasárnapra esett. Olvasói közül senki sem akadt fönn azon, hogy nevében a dél és a Magyarország egybe íródott. Csak azok akadnak fönn rajta, akik manapság nem értik, miért írják kötőjellel az Észak-Magyarország és a Kelet-Magyarország nevét.

Hát csak azért, mert a miskolci és a nyíregyházi napilapot a múlt század közepén alapították, amikor már más volt a helyesírás. A szegedi pedig őrzi a hagyományt. S mert az érettségi óta olvasom, bizonyíthatom, hogy a literátus jelleg, például a tárca műfaja iránti tisztelet a szellemiségére is vonatkozik. Amióta van egyetem a városban, ontja magából a tehetséges tollforgatókat. Közülük sokan helyezkedtek el a „Délmagyar” szerkesztőségében. Ha felsorolnám őket, csak a nevük kitöltené e bejegyzés 2500 karakternyi keretét. Amikor Csongrád megyét a Komócsin-család uralkodása idején Pol Pot-megyének csúfolták, a Délmagyarszág akkor is jó újságírókat alkalmazott. A rendszerváltás előtti helyzetét Szávay István nyugalmazott főszerkesztő-helyettes érdekes tanulmányban világította meg.

A rendszerváltás után francia cég gyakorolta a kiadás jogát, aztán német, angol, félig amerikai, most pedig egy félig magyar (Andy Vajna). A tulajdonosváltások mindig meglátszottak az újság vonalvezetésén, a gerinc azonban maradt: szakújságírók színvonalasan végezték-végzik a munkájukat. Legföljebb politikai publicisztikában fogják vissza magukat. Hol azért, mert a külföldi tulajdonos nem akart beavatkozni a magyar belpolitikába, hol pedig azért, mert a kormányközeli tulajdonos ügyesen tereli őket a helyi témák irányába.

Akkor éreztem meg, hogy hamarosan elveszítem az anyámat, amikor azt mondta, hogy az új évben ne a Délmagyarra fizessek elő. Járókeretével ugyanis beszorult a lakásba, és ezzel megszűnt érdeklődése a város ügyei iránt. Holott korábban kijegyzetelte a helyi újságot, olykor még olvasólevelet is írt kézzel persze, és bevitte a Tisza-parti szerkesztőségbe. (Chikán Ági tudna mesélni szerkesztői megpróbáltatásairól.) Anyám azt kérte, hogy inkább a Blikkre fizessek elő neki, mert abban sokat foglalkoznak a tévés szappanoperák szereplőivel. Bocs a személyes megjegyzésért, de ígérem, ha kerekebb lesz a Délmagyarország évfordulója, szakmaibb szöveget írok a magyar sajtó második legpatinásabb napilapjáról.

2 komment

Médianapló - Mi lesz a szombathelyi dobókkal?

2018. május 22. 10:30 - Zöldi László

A tegnap szóba hozott Pars-ügyben van még valami, melyről érdemes eltűnődni. Amikor a botrány kirobbant, a doppingoláson ért kalapácsvető olimpiai bajnokunk azt kérte a nyilvánosság képviselőitől, ne faggassák a miértekről, mert szeretné csöndben, a nyilvánosság kizárásával jóvá tenni a vétkét. Az egyik cikk szerzője pedig, aki sportújságíró, szintén azt javasolta, hogy hagyjuk békén Pars Krisztiánt, elvégre elismerte a bűnösségét. Eszmefuttatását azzal fejezte be, hogy „így veszít egy magyar úr”.

Méltányolnám mindkét megnyilvánulást, ha a Pars-ügy mögött nem rejlene a szombathelyi dobóiskola tisztázatlan helyzete. Mielőtt ugyanis a nemzetközi sportszervezetek elmarasztalták volna 2012-es olimpiai bajnokunkat, ugyanebből a szellemi műhelyből már eltiltották Gécsek Tibor kalapácsvető Európai bajnokot és a szintén kalapácsvető Annus Adrián olimpiai bajnokot, valamint a diszkoszvető Fazekas Róbert olimpiai bajnokot, őt kétszer is. Miközben tehát dicséret illeti Pars Krisztiánt az önkritikáért, talán mégsem kéne szó nélkül elmenni a sorozatos doppingolások mellett.

A média mégis ezt teszi. Április 10-e körül megjelent ugyan néhány cikk a Pars-ügyről, azóta azonban a hazai nyilvánosság eszközrendszerét megtestesítő újságírók hallgatnak, mint hal a szatyorban. Köztük a tanítványaim is. Öt évig tanítottam a szombathelyi főiskolán, ahonnan tehetséges újságírók igazoltak át a helyi szerkesztőségekbe. Például sportújságírók is, akik nálam sokkal többet tudnak a világhírű dobóiskolában zajló munkáról. Mindazonáltal éltető víz - a valóságfeltárás szándéka - híján csak tátognak, egy szó sem hagyja el a szájukat. Évek óta úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Még tudomásul is venném valószínűleg lokálpatriotizmusból fakadó hallgatásukat, ha nem olvasnám a Vas Népét.

A megyei napilap odafigyel a szombathelyi dobóatlétákra. Rendszeresen közöl terjedelmes tudósításokat a Dobó SE-ben edző fiúk és lányok versenyeiről. 14-tő 20-ig minden évjáratban akad kiemelkedően tehetséges kalapácsvető, diszkoszvető, súlylökő. Aligha doppingolnak, elérnek azonban az utánpótlás korba, amikor be kéne kerülniük a nemzetközi élmezőnybe. Az a benyomásom, hogy ez az a holtpont, amelyen átlendítik őket. A szombathelyi dobóiskola alapítójától, néhai Németh Páltól már nem kérdezhetem meg, mit értett azon, amit a Magyar Hírlap 2001. augusztus 31-i számában így fogalmazott meg: „A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres.”

1 komment

Médianapló - Lesz-e Pars Krisztiánnak utolsó nagy dobása?

2018. május 21. 10:19 - Zöldi László

A szombathelyi kalapácsvetőt a londoni olimpia (2012) megnyerése után gyakran szólaltatták meg az újságírók. Óhatatlanul szóba került a doppingolás is, legalább egy kérdés erejéig. Az újdonsült aranyérmes egyik válasza: „Sok volt a doppingeset is. Néha olyan érzésem van, hogy ezt a számot csak én éltetem.” - nyilatkozta Pars Krisztián 2013. február 15-én a szűkebb pátria lapjában, a Vas Népében. Kijelentése most gellert kapott. Doppingoláson fogták, és másfél évre eltiltották a versenyzéstől.

S bár az ítélet nem jogerős, ha mégis életbe lép, akkor bajnokunk jövő nyáron már 37 és fél éves lesz. Marad még egy esztendeje arra, hogy felkészüljön a tokiói olimpiára, melyen a Magyar Atlétikai Szövetség főtitkára még egy „utolsó nagy dobást” vár tőle. A kalapácsvetők későn érnek, 38 körül azonban már abba szokták hagyni. Addig is elvonták tőle a felkészülési támogatást és az élsportolóknak járó Gerevich-ösztöndíjat, ráadásul egyesülete is megvonta tőle az anyagi juttatást, és a szponzorait szintén rosszul érintette a botrány. Pars Krisztián a következő másfél évben akár 20-25 millió forintot is veszíthet.

Nem akarom persze fölöslegesen sajnáltatni. Csinált egy butaságot, megérdemli a sorsát. Csak éppen a tőle elhatárolódók képmutatását nem értem. Tisztában vannak azzal, hogy amit vétett, az aligha nevezhető egyéni túlkapásnak. A világhírű szombathelyi dobóiskola ugyanis nem először keveredik doppingbotrányba. Gécsek Tibor kalapácsvető volt az első fecske, aki 1998-ben Európa-bajnokságot nyert, aztán doppingoláson érték, és eltiltották. Tőle származik az örökbecsű meghatározás, miszerint „Az doppingol, akit elkapnak.” (Fehérvári Hét, 1994. szeptember 8.) Majd következett 2004-ben a magyar sportmozgalom válságát hozó athéni olimpia. Két szombathelyi dobóatlétánk is a világlapok hasábjain kötött ki.

A kalapácsvető Annus Adrián azzal, hogy megnyert, majd visszavettek tőle egy aranyérmet. A diszkoszvető Fazekas Róbert ugyanezzel, sőt a büntetés letöltése után őt ismét elkapták doppingolásért. A nyolcéves büntetését tölti, és abban a korban van, amidőn már aligha lesz lehetősége a visszatérésre. Most meg itt az újabb doppingbotrány, ezúttal a harmadik szombathelyi olimpiai bajnokunk körül. Még az a szerencse, hogy a londoni aranyéremért a neki átutalt 237 ezer forintnyi életjáradék egyelőre nem vonható vissza. Pars Krisztiánnak lesz miből felkészülni az „utolsó nagy dobásra” 2020-ban, a tokiói olimpián.           

7 komment

Médianapló - Orbán hogyan horgonyzott le Áder Jánosnál?

2018. május 20. 10:20 - Zöldi László

Miniszterelnökünk mestere a képes beszédnek. Családi környezetéből örökölte a közmondások (népi szállóigék) iránti érzékét, metaforákkal (sűrített hasonlatokkal) szívesen horgonyoz a közérthetőség háborgó tengerében. Tanult mesterségében, a politikában rájött ugyanis, hogy a képes beszéd sokféleképpen értelmezhető. Azzal az előnnyel jár, hogy utólag nehéz helyreállítani, kikövetkeztetni, valójában mire is gondolt.

Legutóbbi beszédében négyéves útjára bocsátotta a negyedik Orbán-kormány régi és új tagjait. Helyettesétől, Semjén Zsolttól például a Miniszterelnök.hu tanúsága szerint ezt kérte: „Ő felel azért a bizonyos horgonykötélért, amely nem engedi, hogy gyakorlatias munkánk során a kelleténél távolabb sodródjunk eszmei kiindulópontjainktól.” (2018. május 18.) Egy belpolitikában járatos újságíróval arról beszélgettünk, vajon kitől ered a horgonyos hasonlat. Ő Semjénre tippelt, nem is ok nélkül.

Az épp ellenzékben lévő kereszténydemokrata politikus 2008. július 9-én ezt fejtegette a Magyar Hírlap hasábjain: „Orbán Viktor mondta, hogy a Fidesz olyan hajó, amelyik a fősodorban hajózik, de sokszor zátonyok közt kell navigálnia, néha viharban is. A KDNP az a horgony, amely ezt a hajót a hullámverésben is az örök értékekhez köti.” Orbán tehát valahol, valamikor mondott valamit a viharban hánykolódó hajójáról, neki pedig eszébe jutott ama bizonyos horgony, amely kétségkívül hasznos a zátonyok közelében. Majd amidőn Orbán Viktor negyedszer is miniszterelnök lett, visszahivatkozott a kereszténydemokrata politikusra.

Igen ám, csakhogy az eszmei kiindulópont és a stílusos kereszthivatkozás között egy évtized telt el, közben azért történt egy s más a metafora fejlesztésében. Tovább szőtte a horgonykötelet Harrach Péter, a KDNP parlamenti frakcióvezetője, aki 2011. július 3-án ezt találta mondani az Index digitális felületén: „A KDNP horgony a csapkodó hullámokban, a Fidesz szerepe a mozdony.” S hogy még teljesebb legyen a kép, Orbán Viktor a Magyar Távirati Iroda 2012. május 2-i tudósítása szerint így jellemezte Áder Jánost: „Mi jól ismerjük a köztársasági elnököt, tiszteljük, nagyra tartjuk; egy horgonyember.”

Most már csak össze kell rakni a szövevényes hasonlat legfontosabb elemeit, hogy kirajzolódjék a lényeg: Áder János az eszmei horgony, és az lesz Semjén Zsolt feladata, hogy ne engedje, ha a zátonyok közt hajózó Orbán-kormány a kelleténél távolabb sodródik a köztársasági elnök kötelétől. 

10 komment

Médianapló - Néhány vonás Toroczkai László arcképéhez

2018. május 19. 09:54 - Zöldi László

Jé, két tanítványom beszélget! Ez ugrott be, amidőn fölfedeztem egy interjút a 24.hu tegnapi közleményei között. A Jobbik csekély különbséggel alulmaradt elnökjelöltjével beszélgetett Medvegy Gábor. Kapcsolatu(n)k két évtizedre nyúlik vissza, mindkettőjüket újságírásra tanítottam a szegedi egyetemen.

Medvegy kolléga kitűnő újságírónak ígérkezett. Monotontűrő képessége arról árulkodott, hogy akár napilapnál is elhelyezkedhet, még inkább a lapzárta nélküli és állandó készenlétet igénylő online sajtóban. Ráadásul ötletei is voltak, ami ritkaságszámba megy a naponta több tartalmat gyártó hírlapíróknál. Toroczkai úr portréját nehezebb röviden felvázolni. Immár 40 éves, elmélyültek az arcvonásai, és a haja is megritkult, de még látható benne a szegedi fiatalember, aki hetente egy-két napot töltött a Kispestre kihelyezett levelező tagozaton. Apám, anyám, jogász húgom Szegeden élt, tudtam tőlük, hogy az izmos fiú egy jól menő ügyvéd fia, ímélben küldött dolgozatából pedig arra következtettem, hogy még jó újságíró is lehet belőle. Négyest adtam neki, ami nálam azt jelentette, hogy ha vállalja a munkát, érdemes vele foglalkozni.

A második szeminárium mindig a szignóké. Elképzeljük, hogy kis helyi szerkesztőségben dolgozunk, több cikkünk is megjelenik a következő lapszámban. Melyiket írjuk alá teljes névvel, és melyiket a nevünkből képzett szignóval? Ilyenkor felírom a kommunikáció szakos diák nevét a táblára, és anagrammát játszunk: szétszedjük, majd összerakjuk. Két-három szignó mindenki nevéből kihozható. A magas fiatalember nevére készültem az akkoriban öt-hatezres taglétszámú MÚOSZ évkönyvéből, amelyben tucatnyi Tóth Lászlót találtam. Megkérdeztem tőle, hogy hová valósi a családja. „Torockóra” - válaszolta. „Na, mától kezdve Toroczkai László néven lesz újságíró.”

Nem ellenkezett, azt azonban dacosan fűzte hozzá, hogy ő bizony jobboldali meggyőződésű, a MIÉP ifjúsági szervezetében politizál, és néha írogat Csurka István lapjába, a Magyar Fórumba. „És a jobboldalnak nincs szüksége jó újságírókra?” E mondattal nyertem nála, mert szorgalmasan végigdolgozta a szemesztert. Aztán eltűnt a szemem elől. Már csak a politikai pályafutásáról értesülhettem, amelynek egyik állomása mostani veresége a Jobbik elnökválasztó kongresszusán. Tegnap pedig ezt fejtegette a hajdani évfolyamtárs készítette interjúban: „Én nem is szeretem beskatulyázni magam, megteszik ezt időnként önök, újságírók.”       

19 komment

Médianapló - A Népszava miért van kulcshelyzetben?

2018. május 18. 10:26 - Zöldi László

Bár eredetileg másról akartam írni, hatalmába kerített egy ma reggeli érzés. Nyolc után néhány perccel mentem le a postaládához. Azért nem korábban, mert az újságot kézbesítő harminc körüli fiatalember nemrégiben elmagyarázta a helyzetünket. Megérti persze, hogy okkal ragaszkodom a Magyar Postával kötött szerződéshez, miszerint hétig köteles kihozni az újságot, de hosszú az utcánk. Mire a végére ér, elmúlik nyolc is. Legföljebb annyit tehetne, hogy nem végez velünk, hanem kezd, akkor azonban az utca másik végén lakók járnának rosszul.

Ezt alighanem másoknak is elmondhatta a házból, mert ma reggel hárman álltunk a lépcsőházban. Egy mérnök az első emeletről, egy másik mérnök a negyedikről és személyemben egy újságíró a hatodikról. A jelenet azért volt mulatságos, bizonyos értelemben talán még tragikomikus is, mert ugyanazt a lapszámot kotortuk elő, ki-ki a maga postaládájából: a Népszaváét. Ez nekik is feltűnt, beszélgetés közben pedig kiderült, hogy az egyik mérnök évtizedekig a Magyar Nemzetre fizetett elő, a másik meg a Népszabadságra. (Én szakmai okból mindkettőre, plusz a Népszavára is.) 2018 májusára azonban úgy alakult Magyarországon a sajtóhelyzet, hogy mindhárman az egyetlen talpon maradt ellenzéki napilapra „fanyalodunk”.

A papír alapú tájékozódás beszűkülése azt sejteti, hogy a Népszavát nehezebb körülmények közé sodorta a kormányzati médiapolitika, mint ahogy azt a kiadója és a szerkesztői esetleg feltételezik. Nemcsak 1877 májusától formálódó hagyományaihoz híven a baloldalról érkezetteket kell információkkal ellátnia, hanem ama konzervatív polgárokat is, akik velünk együtt nem akarnak álhíreket és gyűlölködő jegyzeteket olvasni a kormánypárti sajtóban. S mert ikerházban lakunk, a másik lépcsőházban is akad egy idős hölgy, aki a Népszavát olvasta. Idén április végéig a mintegy száz itteni lakó közül összesen hatan lapozgattuk tehát a patinás újságot. Hogy a hölgy milyen indítékból, azt nem tudom, mert lemondta az előfizetést. Csakhogy kulcshelyzetben van.

Évekkel ezelőtt ő csináltatott kulcsot az akkori kézbesítőnek, ezért most visszavenné. Némi töprengés után ezer forinttal ösztönöztük, hogy ne kérje vissza a bejárati kulcsot a mostani kézbesítőtől. Akinek már csak előre kéne venni bennünket, hogy reggelente hét körül, gőzölgő kávé mellett olvashassuk az egyetlen magyar nyelvű napilapot, amelyből még különösebb torzítás nélkül lehet tájékozódni.      

1 komment

Médianapló - Negyedik hatalomnak nevezhető-e a média?

2018. május 17. 10:21 - Zöldi László

Az Európai téridő álnév mögé bújt kommentelő írta május 15-én, 19 óra 44 perc 4 másodperckor: „A média az önjelölt negyedik hatalmi ág.” Azt kérdeztem tőle, honnan veszi ezt. Azt válaszolta május 16-án 18 óra 14 perc 18 másodperckor, hogy nem a szakirodalomban olvasott róla, hanem egy igényes újság „médiás” konferenciáról közölt beszámolójában. A résztvevők ugyanis „arra a következtetésre jutottak, hogy a média a negyedik hatalmi ág”.

Köszönöm neki az őszinteséget, hogy a véleményét nem próbálta tudományos mázzal leönteni. Feltételezése nem állja ki ugyan az elméletiség próbáját, ettől azonban még létező jelenség. Az kölcsönöz neki némi létjogosultságot, hogy bizonyos helyzetekben a média hajlamos úgy viselkedni, mintha volna hatalma. A politikatudomány körülbelül két és fél évszázada választja szét a hatalmi ágakat: a törvényhozást (parlamentet), a végrehajtó hatalmat (kormányzatot) és az igazságszolgáltatást (ügyészséget, bíróságot). Ezt persze a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy a többségi alapon kormányzó pártok nehezen viselik a másik két hatalmi ág fürkésző tekintetét. Igyekeznek maguk alá gyűrni az ellenőrzésükre létrehozott szervezeteket.

A művelet minél jobban sikerül, annál inkább beszélhetünk diktatúráról, és minél kevésbé, annál inkább demokráciáról. A diktatúrához közeledő esetben, amidőn a parlament és az igazságszolgáltatás már nem képes ellenőrizni a végrehajtó hatalmat, óhatatlanul segítségükre siet a média, vagyis a nyilvánosság eszközrendszere. Kilép közvetítő szerepköréből, és átveszi az ellenőrzésre szánt hatalmi ágak funkcióját. Ez teremti meg a hatalomgyakorlás látszatát. Az egyeduralomra törekvő kormányzat már e látszatot sem tűri. Azzal vádolja a média munkatársait, hogy ellentétben az országgyűlésben üldögélő politikusokkal, az újságírókat senki sem választotta meg.

Orbán Viktor például azt mondta a Magyar Rádió 2018. május 4-i műsorában, hogy „Mi vagyunk a demokraták, akiket megválasztottak.” Felfogása szerint azok a demokraták, akiket a démosz (a nép) választott, és azok a bürokraták (brüsszeliták, újságírók, civilek), akik maguktól jelentkeztek a néphatalom ellenőrzésére. Íme, előttünk a magyarázat, hogy a parlament és felerészben az igazságszolgálás meghódítása után az Orbán-kormány miért próbálja törvényekkel ellehetetleníteni az ellenőrzésére szakosodott hatalmi ágak hazai helyettesítőit: a médiát és a civil szférát.      

6 komment

Médianapló - Fertőző-e a nagyotmondás?

2018. május 16. 10:59 - Zöldi László

Tüttő Katát bizonyára nemcsak a szép vörös fürtjeiért hívják tévéstúdiókba. Azért hallgatom érdeklődéssel, mert a lányom korosztályába tartozik, ráadásul ugyanazt a három nyelvet: az angolt, a németet és a spanyolt tanulta meg. Tegnap, egy vitaműsorban ezzel a kijelentéssel vétette észre magát: „A kórházi fertőzésekről nem írnak a megyei lapok.”

Közgazdászi diplomája mellé szerzett egy oklevelet egészségügyi gazdaságtanból is. Miért ne hinnék neki? Előtte azonban nem árt ellenőrizni az állítását. A megyei lapok kínálatából a legutóbbi két évet választottam. Amikor a Heinrich Pecina kezébe került volt Springer-lapok kilenc megyében még a Népszabadság híreit közölték. (Megítélésem szerint ez volt a patinás újság megszüntetésének egyik oka.) Amikor Eugen Russ, szintén osztrák sajtóbefektető még nem adta el három északkelet-magyarországi napilapját Pecina úrnak. És amikor a miniszterelnök bizalmi emberei: Mészáros Lőrinc, Pecina és Andy Vajna már megvásárolták a 18 megyei napilapot. Meglepő eredményre jutottam. Húsz alkalommal foglalkoztak a magyar egészségügy egyik rákfenéjével.

Szükség esetén részletekkel is szolgálhatok, ezúttal csupán annyit, hogy például a veszprémi Müller Anikó Hanga, a szegedi Králik Emese, a kecskeméti Hraskó István és a zalaegerszegi Arany Gábor utánajártak a témának. Megszólaltatták az új kórházigazgatót, aki fölmérette a tisztasági helyzetet. Beszámoltak arról, hogy a 200 millió forintnyi pályázati pénzből 400 darab falra akasztható folyadékszappan-tartót, 120 darab ágyvégre szerelhető kézifertőtlenítő-tartót, a közösségi terekbe pedig 10 darab állványos fertőtlenítő készüléket helyeztetett el.  Bemutatták az operáló orvost, aki naponta harmincszor mos kezet. Tudósítottak a zalakarosi konferenciáról, amelyen a témakör szakértői áttekintették az országos helyzetet, amelyről nem festettek derűs képet.

Ha az egészségügyi gazdaságtanban járatos fővárosi politikus azt mondta volna, hogy a megyei lapok alaposabban is foglalkozhattak volna a kórházi fertőzésekkel, egyetértenék vele. Ő azonban azt állította, hogy szóba sem hozták a témát. Ha volna önkritikája, elhinném neki, hogy úgy érezte, valamivel alá kell támasztani a feltételezését, és sajnálja, hogy ama újságokról beszélt, amelyeket még kézbe sem vett. A felelős ellenzéki politikus arról ismerhető fel, hogy a rögtönzés hevében is tartózkodik a nagyotmondástól. Vagy ha már elkerülhetetlennek tartja, olyasmit állít, amit nem lehet ellenőrizni.   

Szólj hozzá!

Médianapló - Mire emlékeztetnek az aranyszínű macskakövek?

2018. május 15. 10:24 - Zöldi László

Olvasom a Vas Népe című szombathelyi napilapban, hogy Kőszegen megemlékeztek „a város első botlatókövéről”. A fényképpel illusztrált cikkből kiderült, hogy az emlékezők Dr. Bass Rezső hajdani állatorvos és gyárigazgató járdából enyhén kiemelkedő kövénél gyűltek össze. Egy tavaly nyári statisztika szerint ez az egyetlen botlatókő az Alpok-alji kisvárosban. Például Budapesten 142 található, Nyíregyházán pedig, ahol másfél évtizedig dolgoztam, 24.

A napi félórás egészségügyi sétát a pesti Újlipótváros utcáin rovom le. Mindegyik járdáján feltűnik a színével minimum egy, de inkább két-három tízszer tíz centis négyzet. Néhány napja unokámat kísértem a Pozsonyi úti gitáriskolába, és a bejáratnál belebotlott a sárgálló macskakőbe. Lehajolt, kiböngészte a szöveget, és megkérdezte, ki volt az a bácsi, akinek a születési és halálozási évszámát olvasta. Ebben a házban lakott - magyaráztam neki óvatosan -, és hetvenvalahány éve elvitték egy táborba, ahol meghalt. Panna még nincs 10 éves, egyszer majd elbeszélgetünk a történelmi körülményekről is.

Annyit azért megtudtam egy zsidó kulturális egyesület vezetőjétől, akit még a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéből ismerek, hogy a tervek szerint 600 botlatókövet helyeznek el országszerte, nem teljesen függetlenül az elpusztított magyar zsidók számától. Erről többféle becslés kering a nyilvánosság fórumain. Az látszik a leghitelesebbnek, hogy 1941-ben, a mintegy kétharmad résszel (a Felvidék déli sávjával, Kárpátaljával, Észak-Erdéllyel, Bácskával és Muravidékkel) megnövelt területű országban a történészek 760-820 ezerre taksálják a zsidó származású-vallású, több törvénnyel másodrendűvé tett állampolgárok számát. A német megszállás utáni bevagonírozás és a nyilas garázdálkodás következtében pedig a veszteség 440-550 ezerre becsülhető.

Az emlékeztető akció Németországból indult. Negyedszázada kezdeményezte egy Demnig nevű kölni szobrász, aki sokat harcolt azért, hogy az úgynevezett Stolpersteine (botlatókövek) emléket állíthassanak ama polgároknak, akiket Hitler és a vele szövetséges kormányok halálra ítéltek, mert zsidók, cigányok, ellenállók, homoszexuálisok vagy fogyatékkal élők voltak. Egy-egy ilyen macskakő kihelyezése 110 euróba, körülbelül 35 ezer forintba kerül. A hazai települések emlékezetpolitikáján múlik, vajon mennyi pénzt áldoznak azokra, akiknek a nevét érdemes volna megőrizni az általuk lakott ház bejárata előtt, a járdában.                

2 komment

Médianapló - Az újságírók csinálhatják-e a politikát?

2018. május 14. 09:30 - Zöldi László

Megkezdődött a média eláztatása, gyanúsítása, hibáztatása, okolása, vádolása. A választási vereséget ma reggel, az ATV stúdiójában annak tulajdonította Volner János Jobbik-politikus, hogy „A még független média munkatársai megpróbálnak politikát csinálni.” Bevallom, hogy nem értettem pontosan az egyik szót. Lehetséges, hogy „megpróbáltak”-at mondott. De akár múlt, akár jelen időben fogalmazott, zokon vette, hogy a média „fragmentálta” (széttördelte) az ellenzéket. Olyanokat is szóhoz juttatott a testesebb politikai alakulatok rovására, ráadásul a kelleténél gyakrabban, akik egyszázalékos pártot képviseltek.

Felfortyanásában, kifakadásában az a legérdekesebb, hogy épp a Jobbiknak nem lehet oka a panaszra. A legutóbbi négy évben szalonképes lett a nyilvánosság fórumain, Simicska Lajos médiabirodalmában pedig mértéken felüli támogatásban részesült. Például a hírtévés képernyő alján futó csíkot a választási kampány utolsó két hetében az tette emlékezetessé, hogy a vidéki választókörzetekben szinte kivétel nélkül a Jobbik képviselőjelöltjei számítottak az ellenzéki esélyesnek. Ehhez képest a párt egyetlen körzetben nyert egyéni mandátumot, a dunaújvárosiban. Ezzel együtt van igazság abban, amit a Jobbik-politikus pedzegetett.

Az újságírók csakugyan hajlamosak politikát csinálni. Mentségü(n)kre szóljon, hogy a politikusok nélkül nem befolyásolhatná(n)k a politikát. Aki megfordult már közéleti szereplők társaságában, azt tapasztalhatta, hogy elismertségük fokmérője az egymás közti olgázás, egonozás, bolgárurazás. Mi több, némelyik politikus nyilvánossági gyakorlatában az is előfordul, például Gyurcsány Ferencnél vagy Juhász Péternél, hogy így szólítja meg a műsorvezetőt: „Kedves Olga”, „de hát Olga, ez nem egészen így van”. Miközben Kálmán Olga, Rónai Egon és Bolgár György egyszer sem szólította beszélgetőpartnerét Ferencnek, Ferinek, netán Fletónak, illetve Péternek, Petinek, esetleg Petyának.

Eldöntendő kérdés, vajon a politikusok szóhasználata a bizalmaskodás vagy a leereszkedés számlájára írható-e. A lényeg azonban az, hogy leginkább ők avatták-avatják politikacsinálóvá a rádió- és tévéműsorok vezetőit. Nem szerencsés persze, ha az újságírók a politikai vélemények közvetítése helyett politizálásra adják a fejüket, ám ezt aligha mernék megtenni a hízelkedő vagy vállveregető politikusok nélkül. Nem szép tehát az utóbbiaktól, hogy most, a választási vereség után a média munkatársain verik el a port.         

17 komment