Médianapló

Médianapló - Politikai csúszka

2017. április 29. 09:48 - Zöldi László

Közeledik a szocialisták hagyományos ünnepe a pesti Királydombon és környékén. Összegyűlnek majd néhány ezren, söröznek, és virslit esznek mustárral, meghallgatják a váltakozó szónokokat és az állandóan éneklő Korda Györgyöt. Eme rendezvényre invitál az északkelet-magyarországi laphálózat, az egyelőre osztrák tulajdonban lévő Russmedia révén az MSZP. Hirdetése a Borsod, a Szabolcs és a Hajdú Online felületén látott napvilágot.

A politikai reklám három sávból áll. A vörös felsőben Kunhalmi Ágnes neve olvasható, ő a kiinduló pont. Ha várunk egy kicsit, a helyén Botka László neve rajzolódik ki. Aztán Molnár Gyuláé, megint Kunhalmi Ágnesé. És így tovább, szinte a végtelenségig a slider, vagyis az időzített képváltakozó, csúfondáros nevén a csúszka szabályainak megfelelően. A három politikus személyesíti meg az MSZP-t, e rövidítés az alsó, szintén vörös sávban olvasható. A középső, fehér sávot Botka László arcképe tölti ki, ám a zakója lenyúlik az alsó sávba is, Kunhalmi Ágnes mellé, aki a jobb alsó sarokban kucorog. Molnár Gyula megelégszik a középső sávval, és azzal, hogy Botka mellett látható.

A hirdetést uralja tehát az egyelőre nem hivatalos miniszterelnök-jelölt, mellette a pártelnök, alattuk pedig a legnépesebb szervezet, a fővárosi vezetője. A reklámból azonban nem olvasnám ki az irányzatok harcát. Az egységét sem persze, mindazonáltal felötlik egy hasonló hirdetés a rendszerváltás hónapjaiból. A pályakezdő Fideszt szintén három politikus személyesítette meg: Deutsch Tamás és Fodor Gábor között Orbán Viktor. A fülbevalós Deutsch jelenítette meg a fiatal demokraták urbánus, vagány, laza szárnyát. Az eltökélt tekintetű Fodor a liberális (intellektuális) irányzatot, Orbán Viktor pedig egyensúlyozott közöttük.

Aligha lehetett könnyű dolga, mert a rossznyelvek szerint a fotóriporter téglahalomra állította, hogy a feje egy magasságban lehessen a 193 centis Deutschéval és a 197 centis Fodoréval. De hiába nőttek magasra, hol vannak már. Előbbi a párton belül, fényes elszigeteltségben, utóbbi a párton kívül, politikai jelentéktelenségben. Nem is tűnődnék tovább a fideszbeli fejleményekről, mert a maradék néhány sorban kell a hely még egy kérdésnek. Vajon sikerül-e országos eseménnyé varázsolni a szocialisták május elsejei ünnepségét azáltal, hogy borsodi, abaúji, zempléni, szabolcsi, szatmári, beregi, hajdúsági és bihari érdeklődők is tiszteletüket teszik a városligeti Királydombon?       

Szólj hozzá!

Médianapló - Mitől száll az ige?

2017. április 28. 10:22 - Zöldi László

Azt kérdi a tanítványom, hogyan bírom szuflával. Arra utalt, hogy január 24-e óta naponta fölteszek egy-egy ütős mondatot a közösségi oldalra. Hát úgy, hogy nem mindegyik ütős. Amelyik harminc lájknál kevesebbet kap, az megy a kukába. Volt például egy mondatom, amely így hangzott: A miniszterelnök sorsa diktatúrában a gyilkosság, demokráciában pedig a karaktergyilkosság. De nem írtam föl az üzenőfalra, mert túl hosszú, és a Facebook nem közölte volna nagyobb betűkkel.

Így rövidítettem meg: A miniszterelnököt diktatúrában meggyilkolják, demokráciában karaktergyilkolják. A digitális kávéházban üldögélők közül ketten Orbán Viktorra gondoltak, köztük egyetemi csoporttársam, M. Olga is. Ekkor már sejtettem, hogy van más baj is: a szállóige akkor hat igazán, ha egyértelmű a jelentése. Amikor viszont az első változatot megfogalmaztam, a diktatúra ürügyén Nagy Imrére gondoltam, a demokráciáról szólván Gyurcsány Ferencre. Az sem lehet mentségem, hogy a digitális ismerősök képzettársítása ugyanarra vezethető vissza: épp akkor beszélt Orbán Viktor az Európai Parlamentben, amikor ők olvasták a nagyobb betűkkel szedett mondatot.

21 órával a megjelenése után érkezett a mentőangyal. Nagy Izabellát szintén a debreceni egyetemről ismerem, a Magyar Rádiótól ment nyugdíjba, és így változtatta meg az első változatot. "A miniszterelnök demokráciában gyilkol, diktatúrában karaktergyilkol." (Azért tettem ki az idézőjelet, mert a gondolat már másé.) Egy órával később pedig öreg barátom, Marik Sándor nyíregyházi újságíró megint változtatott rajta: „Diktatúrában a miniszterelnök gyilkoltat, demokráciában karaktergyilkoltat.” Náluk a kormányfő már nem elszenvedője a történteknek, hanem előidézője. Értelmezésük közt az a különbség, hogy Sándornál nem a végrehajtó hatalom feje vállalkozik az ellenfelek likvidálására, illetve ellehetetlenítésére, a hátborzongató művelethez van már apparátusa is.

A már-már tökéletes mondat szórendjét azért alakítanám át, hogy élére kerülhessen az alany: A miniszterelnök diktatúrában gyilkoltat, demokráciában karaktergyilkoltat. Egyelőre mégse vélném szállóigének, mert a három társszerző közül egyikünk sem híres - nem szerepelünk a hírekben. Holott ahhoz, hogy a digitális kávéházban farigcsált mondatot szájról-szájra adják az emberek, kell egy NÉV is. Mi elég jó mondatot hoztunk össze, kéne azonban hozzá egy közéleti személyiség, aki úgy osztaná meg a nyilvánossággal, hogy kegyesen a nevére veszi.            

Szólj hozzá!

Médianapló - Ki kivel mosta föl a padlót Brüsszelben?

2017. április 27. 09:16 - Zöldi László

Orbán miniszterelnök úr két-három évenként elmegy az oroszlánbarlangba, hogy megmutassa a „magyar virtus”-t. (Ő maga utalt erre egy fészbukos bejegyzésben.)  Orbán el-elmegy kanosszát járni Brüsszelbe - írják, mondják az ellenzéki sajtóban megszólaló politikusok és hírmagyarázók. Ennél keményebb kiszólások is elhangzanak. Az egyik oldal szerint Orbán miniszterelnök úr felmosta az okvetetlenkedő Brüsszellel a padlót, a másik oldal szerint az Unió mosta fel Orbánnal a padlót.

Érteni vélem, hogy mindkét oldalon beindult a gépezet: ne azt lássuk-halljuk, amit láttunk-hallottunk, fogadjuk el inkább tényként a győzelmet, illetve a vereséget. Sajnálom a kormánypárti dicsérőket, értelmiségiként pedig bosszant, hogy az ellenzéki véleményformálók olyasmit akarnak bemagyarázni, amely nem felel meg a tegnap délután átélt valóságnak. Untat, ha a miniszterelnök nyelvéről írnak, amelynek természetellenes ki-kidugása pszichiátriai tünet, és egy grazi szanatórium rendszeres igénybe vételét, a gyógyszer mellékhatását sejteti. Azért nem érdekel a kormányfő mentális állapota, mert jobban szeretek hinni a saját szememnek és fülemnek - mindkettő másról tanúskodik.

Orbán Viktor világos fejű, értelmesen gondolkodó, logikusan beszélő politikus képzetét kelti. Képes a lényegre összpontosítani, nemcsak az anyanyelvünkön, hanem egy világnyelven is. Brüsszelben például két szerepet játszott. Az Európai Parlament üléstermében, ahol vendégeskedett, a mondandójukat udvariasságba csomagoló képviselők előtt kelet-európai diktátort alakított, aki hajlik a demokráciára, és ami ebből következik: a megegyezésre. Nem sokkal később, egy sajtótájékoztatón, ahol ő látott vendégül fullánkosan fogalmazó újságírókat, olyan demokratát jelenített meg, aki csupán azért tartja kordában a magyarországi nyilvánosság képviselőit, azokat a fránya újságírókat és civil aktivistákat, mert a magyar nép negyven évig élt diktatúrában, és nem érezné jól magát a hirtelen rá szakadt demokráciában.

Csakhogy a kettős szerepet nem lehet grazi kitérőkkel megtanulni és eljátszani, ehhez összefogottnak kell lenni. A miniszterelnöknek van víziója, ami nem rokonszenves ugyan, mindazonáltal képes két nyelven is elmagyarázni. (Nem tudnék megnevezni ellenzéki politikust, akinek van víziója, és azt képes is elmagyarázni.) Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor kiváló kommunikátor. Ügyesen alkalmazza ama hatáselemeket, amelyeket magasztosabb célokhoz is használhatna.             

82 komment

Médianapló - Napilapok arculata ráncfelvarrás után

2017. április 26. 09:00 - Zöldi László

A Népszava főszerkesztőjét tegnap délután megszólaltatták a Klubrádióban. Németh Péter arról beszélt, hogy miért jelent meg új arculattal a lapja. Kifejtette, hogy nemcsak azért hasonlít a Népszabadságra, mert közelebb kerülne a tavaly októberben megszüntetett baloldali újság árválkodó olvasóihoz. Azért is, mert ugyanaz tervezte az új külsőt, aki annak idején a Népszabadságét is. E párhuzamot vitte végig a műsorvezetővel együtt, aki elmulasztott egy másikat kibontani: 48 órával korábban szintén új köntösben jelentek meg a pannon lapok.

A Zalai Hírlap, a Vas Népe, a Veszprémben szerkesztett Napló, a Fejér Megyei Hírlap és a Dunaújvárosi Hírlap meglepően hasonlítanak a Népszavára. Remélhetőleg nem ugyanabból a pénzből újították meg az ellenzéki újságot, illetve a kormány közeli kézbe jutott lapcsaládot. S mert a Népszava-főszerkesztő nem nevezte meg a tervezőt, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy mind a hat újság a texasi Dallasban, annál a plasztikai sebésznél kezeltette magát, aki forradalmasította a ráncfelvarrást. Dr. Hamra arról nevezetes, hogy a petyhüdt arcon nem a homlok meg a fül felé húzza a bőrt, hanem az áll, az orca és az alsó szemhéj megereszkedett szöveteit állítja vissza eredeti helyzetükbe.

Tetszetős a feszesebb arculat, a új külcsín, a belbecsről pedig az a benyomásom, hogy van még hová fejlődni. A Népszaván kétségkívül látszik a 17 volt Népszabadság-munkatárs közreműködése, maradt azonban regionális (közép-magyarországi) újság. Olykor közöl ugyan Doros Judit tollából észak-magyarországi és Boda Andráséból dunántúli riportokat, de országos tudósítói hálózata változatlanul nincs. Egyelőre megrekedt a főváros vonzáskörzetében. A pannon lapoknál fordítva történt. Az új (kormány közeli) tulajdonos nem kedveli, ha a dunántúli napilapok munkatársai országos ügyekről fejtik ki az álláspontjukat, azt viszont jó néven veszi, ha a helyi ügyekkel többet foglalkoznak. Elvégre a lapvásárlás nem is nagyon titkolt célja épp az volt, hogy a Mediaworks központi szerkesztősége és a Magyar Távirati Iroda révén a kormány üzenetei eljussanak a falvakba is. Ennek jövő ilyenkor választást eldöntő jelentősége lehet.

Ilyen körülmények között is művelhető az újságírás mestersége, bár mindkét esetben az a felfogás szenved csorbát, amit a nálunk szerencsésebb országokban így fogalmaznak meg a nyilvánosság képviselői: Gondolkozz globálisan, és cselekedj lokálisan!                

Szólj hozzá!

Hatalmi ág-e a média?

2017. április 25. 09:16 - Zöldi László

Tegnap este Huth Gergely „liberális métely”-nek nevezte azt a felfogást, amit az „újságíró-iskolákban tanítanak”, hogy a média a negyedik hatalmi ág. Az Echo TV képernyőjén felújított Sajtóklub egyik résztvevőjét, a PestiSrácok.hu főszerkesztőjét csodálkozva hallgattam. Két okból is.

Az egyik az, hogy 2007 ősze óta az Általános médiaismeret című tankönyvből tanítják az újságírást. (Erre lehet következtetni a kiadóban leadott rendelések alapján. A tanszékek hajlamosak megrendelni a tanulmánykötetet, és pénzért szétosztani a diákok között.) A kiadványt e sorok írója szerkesztette, ráadásul a négyből két fejezet szerzője is volt. Márpedig nem mentem túl azon a felfogáson, hogy három hatalmi ág van: a törvényhozás (a parlament), a végrehajtó hatalom (a kormányzat) és az igazságszolgáltatás (az ügyészség meg a bíróság). Huth kollégát valószínűleg az tévesztette meg, hogy korszakoltam viszont a médiát. Elsődlegesnek az előfutár médiát tartottam, amelynek képviselői élő szóban továbbították az információkat. Másodlagosnak a nyomtatottat, amely papíron látott napvilágot. Harmadlagosnak az elektronikus közvetítő eszközöket, a rádiót és a televíziót. Negyedlegesnek a digitális médiát.

Csodálkozásom másik oka, hogy vannak ugyan, akik negyedik hatalmi ágnak vélik a médiát, ez azonban nemcsak liberális, hanem konzervatív szájból is el-elhangzik. Leginkább politikusok mondogatják, világnézeti beállítottságuktól függetlenül. Különösen március 15-e táján, amikor meghívják a nyilvánosság képviselőit, hogy hízelegjenek nekik. Általában ekkor hangzik el a negyedik hatalom kifejezés, amelynek nem kéne különösebb jelentőséget tulajdonítani. Eme álláspont örökbecsű megfogalmazása Ivanics Ferenc nevéhez fűződik. A Fidesz-politikus imigyen jellemezte a helyzetet: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002. március 14.)

A képviseleti demokráciában a végrehajtó hatalom maga alá próbálja gyűrni az ellenőrzésére kitalált másik két hatalmi ágat. Ez olykor sikerül is neki - mint például a mai Magyarországon -, a média ekkor lép ki tájékozódó és tájékoztató szerepköréből, és átveszi a parlament meg az ügyészség ellenőrző funkcióját is. Erre mondják a fideszes politikusok, hogy az országgyűlési képviselőkkel ellentétben az újságírók nem választott személyek, ezért nincs joguk a választópolgárok helyett számon kérni a döntéseket. Joguk talán nincs, okuk azonban van.      

Szólj hozzá!

Médianapló - Játék a szavakkal?

2017. április 24. 05:45 - Zöldi László

Máig se tudom, hány betűig nagyobbít a Facebook Algoritmus vezetéknevű szerkesztője. Január 24-e óta esténként fölírok egy-egy mondatot az üzenőfalra, és ha túl hosszúra sikeredik, akkor apróbb betűkkel jelenik meg. Aztán vagy beletömörítem a nagybetűs keretbe, vagy kereshetek helyette velősebbet.

Ezt unta meg Mandel Róbert, aki szerint mindez „Játék a szavakkal, miközben rohad az ország.” Talán igaza van a neves zenésznek, bár az először föltett mondat cáfolja állítását, hogy csak játszottam a szavakkal. Azt a közéleti tartalmú gondolatot ugyanis, hogy a fiatal demokráciát fiatal demokraták veszélyeztetik, nyolcan lájkolták. Ami az 1100 digitális ismerőshöz képest csekély siker, mindazonáltal kölcsönözte az ötletet, hogy számba kéne venni a legjobb tíz mondatot, amelyeket az olvasók választottak ki. Íme, az eredmény, zárójelben a tetszések száma:

 

1.(54) Korábban a sajtó volt hatalom, most a hatalomé a sajtó.

2.(49) Az újságírót anya szüli, a médiasztárt alkalom.

3.(46) Nem az az újságíró, aki cikket ír, hanem akiért el is olvassák a cikket.

4.(44) A jó tudósító a médiafogyasztóhoz hülyül.

5.(42) Amerikában a gazdagok politizálnak, nálunk a politikusok gazdagodnak.

6-7.(40-40) Az ápolók Nyugatra mennek, az őrültek pedig itthon maradnak. - Könnyebben tanulunk meg beszélni, mint hallgatni.

8.(39) Nem az emberektől félek, hanem a bennük rejlő állattól.

9.(37) Az álneves hozzászóló él kommentelmi jogával.

10.(36) A hatalom édes. Kár, hogy cukorbeteg vagyok.

 

A magyar szállóigék koronázatlan királya, Bodor Pál március 12-án halt meg, alkalomhoz illő mondatával búcsúztam tőle. A „Tekerjetek szavaimba!” 55 lájkot kapott, a mások által legjobbnak vélt mondásommal tehát majdnem sikerült elérni a kitűnő publicista színvonalát. De van még két megjegyzésem a listához. Az egyik az, hogy olyan mondatok nyerték el az olvasók tetszését, amelyek érzékeltetik a hangulatot, leginkább a nyilvánosság korlátozását, ezen belül is az újságírás válságát. A másik pedig az, hogy a most idézett gondolatok nem föltétlenül azonosak az eredetiekkel.

Ama bizonyos nyelvi „játék” a digitális ismerősök jóvoltából kísértetiesen hasonlított a szállóige-alkotás több évszázados hagyományára. Legföljebb az a különbség, hogy a kipécézett mondatokat az Internet nevű kávéházban adták szájról szájra. A törzsasztalnál (számítógépnél) ülők elvettek belőlük, és fűztek is hozzájuk. Társszerzőként jobbá tették a velősnek szánt mondásokat, miközben csakugyan rohad az ország.    

Szólj hozzá!

Médianapló - Szeletelt igazság

2017. április 23. 10:25 - Zöldi László

Úgy rémlik, hogy divat lett mostanában a bruttó és a nettó. Közéleti személyiségek nyakra-főre használják, e két szóval enyhítik vagy nyomatékosítják a mondandójukat. Ezzel magyarázható, hogy tegnap ezt a kérdést tettem föl a közösségi üzenőfalra: Mi a különbség a bruttó és a nettó hazugság között? A kérdő mondatot sikerült annyi betűvel leírni, hogy a Facebook nagyobb méretűkkel jelentette meg, sikerült is fölhívni rá a digitális ismerősök figyelmét. Érdekes vita alakult ki.

Volt, aki szerint a bruttó áfás (általános forgalmi adóval tetézett) költséget jelent. Egy újságíró kolléga egyszerűbben és velősebben fogalmazott, szerinte annyi mint mindenestül. Megint más megemlítette a bruttóval jelzett hazugságot is, és azt fejtegette, hogy olyan kijelentés, amelyben a valóság is benne rejlik, de nem föltétlenül közölhető. A nettóról viszont úgy vélekedett valaki, hogy ha lehántjuk róla a burkot, akkor kiderül, hogy nem is igaz. Megnéztem a szótárakat. A bruttó azt jelenti, hogy teljes, levonás nélküli, a csomagolással (göngyöleggel) együtt értendő. A nettó meg azt, hogy tiszta, levonás, csomagolás (ha úgy tetszik: burok) nélküli.

S ha már a hazugságról tűnődünk, a közéleti mondattárban találtam két továbbgondolásra késztető példát is. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a zárt körben elmondott őszödi beszéd után, de még a kiszivárogtatás előtt interjút adott a Népszabadságnak, és a választási kampányról ezt mondta: „Három témáról beszéltem gyakran: a történelmi léptékű fejlesztésekről részletesen, a reformokról részlegesen, a kiigazításokról esetlegesen. Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden szeletét.” (2006. június 25.) Néhány évvel később mintha neki válaszolt volna Dávid Ibolya, az MDF elnöke: „Számomra mindenki populista, aki képes mellébeszélni, félrevezetni az országot, vagy nem bontja ki az igazság minden szeletét csak azért, hogy a választásokon legyen még egy kis haszna ebből.” (Népszava, 2010. február 13.)

Egyik digitális ismerősöm - hajdani középiskolánkból a négyszer százas futóváltó tagja - így jellemezte a bruttó hazugságot: „Az áfa az, hogy megfizettek-e már érte.” Egyébként pedig az a benyomásom, hogy a köznapi életben talán nincs is bruttó vagy nettó hazugság, csupán hazugság van. Mindazonáltal a két közéleti személyiség azt bizonyította, hogy a politikában azért megkülönböztethető az igazságba csomagolt és a tiszta (göngyöleg nélküli) hazugság.    

1 komment

Médianapló - A szocialisták hogyan szabadultak meg a megyei napilapoktól?

2017. április 22. 11:00 - Zöldi László

A mai bejegyzésben utaltam arra az interjúra, amelyet az MSZP első kincstárnokával készítettem a kilencvenes évek végén. Egyik tanítványom, aki a vidéki sajtóban dolgozik, utánanézett a világhálón, és nem találta az eredetileg a Magyar Média című folyóirat 200/2. számában megjelent beszélgetést. Arra kért, hogy tegyem hozzáférhetővé. Kérése parancs, íme:

"Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra"

Az MSZP első kincstárnoka a megyei lapok eladásáról

Németh Miklósról írták a csúfondáros publicisták, hogy élete a 2-es villamos mentén telt el. Miután Zemplénből a fővárosba került, elvégezte a közgazdasági egyetemet, amely a Duna pesti oldalán, a sínpár mellett található. Majd a pártapparátusba került, az úgynevezett Fehér Házba, amely a 2-es végállomásánál van. Miniszterelnökként pedig egy megállóval arrébb költözött, a Parlament épületébe. Nos, hasonló utat járt be  nemzedéktársa is, mostani beszélgetőpartnerem.  Fabriczki András talán két-három évvel fiatalabb a volt miniszterelnöktől, a közgazdasági egyetemre járt, majd némi kispesti párttitkárkodás után a pártközpontban találta magát. 1989 végén ő lett az MSZMP romjain létrejött Magyar Szocialista Párt kincstárnoka. Jelenleg magánvállalkozó, ingatlanközvetítéssel és pénzügyi befektetéssel foglalkozik, néhány méterre a Fehér Háztól, a 2-es villamos másik oldalán.

A földszinti-alagsori irodahelyiségben semmi hivalkodó. A falból kiálló fűtőcsöveket bordó textíliával tekerték át, hogy enyhítsék a szuterén-hangulatot. Az íróasztalokon számítógép és telefon, a bőrkanapé süppedős. A beszélgetéshez és jegyzeteléshez áttelepszünk a nagy, fekete tárgyalóasztalhoz és a Bauhaus-stílusú, csővázas, bőr-ülőkéjű székekre. Mielőtt szóba hoznám a megyei pártlapok 1990-es eladását, elé tolok egy papírlapot, rajta néhány meghatározás a privatizációról. Megkérem, válassza ki közülük a legszellemesebbet és a legjellemzőbbet. Kettőt húz alá. Az egyik Sárközy Tamás gazdasági jogásztól való, és így hangzik: "A privatizáció nem más, mint ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyanoknak, akiknek nincs egy fillérjük sem, és nem akarnak vásárolni." A másik Thoma László szociológus megállapítása: "A privatizációban csak akkor nem lesz korrupció, ha elfogy az állami vagyon."

  1. A kis hal megeszi a nagyot?

- Bizonyára tudja, hogy a hetvenes években szitokszónak számított a privatizálás. Ha az MSZMP agitprop. osztályán egy újságot meg akarták feddni valamiért, akkor azt mondták egyik-másik munkatársáról, hogy privatizál. Azaz cikkírás közben magánüggyel hozakodik elő. Fel tudná idézni, hogy Ön mikor és hogyan találkozott először a manapság oly divatos fogalommal?

- A nyolcvanas évek elején, Gábor R. István közgazdász híres cikksorozatában, amely a második gazdaságról szólt. De ha alaposabban belegondolok, már a hetvenes évek közepén is feltűnt, Szelényi Iván és Konrád György Az értelmiség útja az osztályhatalomig című könyvében. Nem lepődnék meg, ha elolvasván ezt az interjút egyik-másik évfolyamtársam figyelmeztetne, például Bod Péter Ákos, Tabajdi Csaba, Szokai Imre vagy Vértes András, hogy egyetemi előadásain Sárközy Tamás professzor is használta ezt a kifejezést.

- Gondolta volna a hetvenes-nyolcvanas években, hogy  köze lesz az akkoriban ritkán és másféle értelemben is használt privatizációhoz? 

- Eszembe sem jutott. De nem is éreztem olyan kérdésnek, amely napirendre kerülhet. Azt közgazdászként tudtam, hogy az állam rossz tulajdonos, de föl sem ötlött bennem, hogy meg kellene szabadítani a vagyonától. Úgy véltem a nemzedékemhez tartozó közgazdászokkal egyetemben, hogy ha politikai pressziók nélkül érvényesül nálunk a piaci verseny, akkor a nagy halat, vagyis az államot megeszik a kis halak, azaz a kisvállalkozók.

- A privatizáció ma leginkább azt jelenti, hogy az állami vagyont magánkézbe adják, másként fogalmazva: az állami vagyont magánosítják. Holott Ön a koronatanú, hogy egy évtizede a privatizáció azt is jelentette: a pártvagyont adják magánkézbe.

- Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 őszétől az MSZP csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére.

- Gazdasági szakember létére hogyan keveredett a sajtóba - nemcsak újságokat áruló kincstárnokként,  hanem témaként is?

- 1989 késő őszén megalakult a Magyar Szocialista Párt, december elsején én vettem át a gazdasági hivatal irányítását. Valamikor novemberben szólt a fővárosi pártszervezet vezetője, Jassó Mihály, hogy Nyers Rezső elnök szeretne velem beszélni. A helyzetemről csak annyit, hogy harmincnyolc éves voltam, négy gyereket neveltünk, köztük egy csecsemőt. Hazudik, aki most azt állítja, hogy mindent tudott a közeljövőről, amelyet azóta rendszerváltásnak nevezünk. De azt azért lehetett sejteni, hogy a pártfunkcionáriusi munka nem fogja javítani az egzisztenciámat. Az első magáncégek egyikétől szereztem is ösztöndíjat, hogy egy éven át tanulmányozzam a vállalat működését, aztán majd menedzseri beosztásban dolgozom valamelyik részlegnél. Ekkor érkezett a pártelnök meghívása. Nyers Rezsőt egyébként jól ismertem. Ő ugyanis kispesti, sőt az egyesülés előtt apja volt az utolsó polgármester Kispesten.

- Kispest és Budapest egyesülésére gondol?

- Nemcsak erre, hanem az MKP és az MSZDP egyesülésére is. Szóval a negyvenes évek végén Nyers Rezső apja volt az önálló Kispest utolsó, ráadásul szociáldemokrata polgármestere. Amikor aztán a nyolcvanas években megválasztottak az MSZMP XIX. kerületi első titkárává, minden lehetséges alkalommal meghívtam Nyers Rezsőt, hogy tartson nálunk előadást. Akkor is, amikor éppen kegyvesztettnek számított. Kispest tehát érzelmileg kapcsolt össze bennünket. Érdekes, hogy jóban voltunk ugyan, de sohasem tegeződtünk. Rudibácsiztam, ahogy a mozgalomban becézték, de jóval fiatalabb lévén, szigorúan magáztam.

- Ha ilyen jól ismerték egymást, miért kellett egy harmadik személy közreműködése a kapcsolatfelvételhez?

- Azért, mert Nyers Rezső kínosan vigyázott a demokratikus formaságokra. Ha akart valamit egy helyi tisztségviselőtől, akkor fölkérte közvetítésre az apparátusbeli főnökét, a budapesti első titkárt.

- Kitalálhatom, hogy azon a bizonyos megbeszélésen a megyei pártlapok privatizációja került szóba?

- Egy szó sem hangzott el róluk.

- De akkor miért hívatta a pártelnök?

- Azért, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj van, mert a bevételek egyik pillanatról a másikra elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Új alapokra kéne helyzeni a párt gazdálkodását, amely addig elosztó jellegű volt. A költségvetésből kapott, mondjuk egymilliárd forintot, ebből fizette a kiadásokat. És 1989 novemberében ott álltunk több tízezer négyzetméternyi székházzal, iskolával, üdülővel. S miközben a hivatali helyiségek, a tantermek, a lakószobák kongtak az ürességtől, fizetni kellett volna a fűtést, vizet, világítást, a portást és a takarítónőt. Ha rajtam múlt volna, a tizedével is beérem. Kilencezer ember dolgozott a pártapparátusban, közülük minden harmadik portás, könyvelő és sofőr. Valahonnan pénzt kellett keríteni a fizetésekre és az állagmegóvásra. Nyers Rezső egyébként nemcsak azt mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három hónapon belül csődhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, és az MSZMP romjai alól kikecmergő párt számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Szükség van plakátokra, tévéreklámokra, meg benzinre, hogy a szocialista politikusok eljussanak az ország minden részébe. S bár akkoriban a pártok még nem költöttek milliárdokat a kampányra, de néhány száz milliót azért elő kellett teremteni.

- Így került terítékre a megyei sajtó, mint pénzszerzési lehetőség?

- Ismétlem, nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra. Az más kérdés, hogy a korabeli nyilvánosságban eltolódott a hangsúly. Ezért lettem néhány hónapig az egyik legtöbbet támadott ember. A mi anyagi gondjainktól függetlenül ugyanis az újságviták középpontjában az állt, hogy mi lesz a sajtóval. Különösen sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. S mert én felügyeltem a pártvállalatokat, köztük a megyei lapkiadókat is, nem csoda, ha foglalkoztak a tevékenységemmel. Egy évtizeddel a történtek után érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett. Maga a párt számított jogi személynek, még akkor is, ha az MSZP megalakulása után sokan kezdeményezték, hogy bármelyik alapszervezete jogi személy lehessen. Ezt nem sikerült elérni, márpedig csak jogi személynek lehetett tulajdona. A megyei pártbizottság nem volt az, a párt egésze viszont az volt. Ez a helyzet határozta meg a párt-kincstárnok lehetőségeit.

- Kilépett tehát Nyers Rezső elnöki dolgozószobájából, majd arra a következtetésre jutott, hogy a megyei újságokból pénzt lehet csinálni. Ezt értem. Azt viszont nem, hogy miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc napilapot. Egyáltalán: kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a vidéki sajtóhoz?

- Bennem. Csak tőlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési szándékkal működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan erő, amelynek lett volna tőkéje a szerkesztőségek működtetésére és korszerűsítésére. Ráadásul csak a külföldi cégek emberei tudtak a napi politikai csatározásoktól függetlenül cselekedni.

  1. Mennyit ér a szúrágta szekrény?

- Megbántódik, ha úgy foglalom össze az eddigieket: ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?

- Ebben van igazság. Mi ugyanis vagyonbizonytalanságban éltünk. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz holnap, melyik párt akar bespájzolni. A magamfajta közgazdász is kiszámíthatta, hogy ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe.

- Miért nem ugyanannak a külföldi konzorciumnak ajánlotta föl mind a tizenkilenc újságot?

- Ebben is volt némi politika. Azt nem tudtuk megakadályozni, hogy egy-egy megyében sajtómonopólium alakulhasson ki. Hiszen az úgynevezett pártállami időkben jött létre az egy megye-egy lap struktúra, és ezen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek legelején nem lehetett változtatni. Ahhoz azonban akadtak eszközeink, hogy megakadályozzuk az országos sajtómonopólium kialakulását. Úgy kell széttördelni a vidéki sajtópiacot, gondoltam akkoriban, hogy többé-kevésbé egyenértékű médiavállalkozások kerüljenek össze.

- Össze vagy szembe?

- Annyi tudatosságot azért nem szabad feltételezni rólunk, hogy igyekeztünk volna összeugrasztani a külföldi jelentkezőket.

- Hogyan történt a jelentkezés? Egy-egy német, osztrák, francia vagy angol üzletember kopogtatott a kincstárnok ajtaján?

- Elsősorban a szerkesztőségeket keresték meg, mi ezt bátorítottuk is. Nem egyszer találkoztam a főszerkesztőkkel, és buzdítottam őket, hogy tessék tárgyalni, mert a helyi kollektíva jóváhagyása nélkül senki sem vehet helyi lapot.

- Helyben döntötték el, melyik külföldi cég lesz a laptulajdonos? Nehéz elhinni.

- Én sem akarom ezt sugallani. Inkább kölcsönös vétójogról beszélnék. Az egész ugyanis nem úgy ment végbe, hogy én a Fehér Házban kitaláltam: ezt és ezt így kell, csak így lehet csinálni. Tőlünk függetlenül is zajlottak az események. A külföldi cégek magyarországi megbízottjai járták a szerkesztőségeket, tárgyaltak és ígértek, az újságírók pedig két, olykor több táborra szakadtak. Emlékszem, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung emberei az Alföldön is szerettek volna lapokat szerezni. Sehol sem sikerült nekik. Ők lettek a sajtóprivatizáció nagy vesztesei, bár a Dunántúlon öt újságot vásároltak. Mi pályázatot írtunk ki, de figyelembe vettük, hogy melyik szerkesztőség melyik céggel akar együttműködni. Csak arra vigyáztunk, hogy egyik külföldi konzorcium se vásárolja túl magát.

- Ehhez képest a Westdeutsche Allgemeine Zeitung németországi konkurense, a Springer az első körben hét lapot vett meg.

- Ezt én is sokallottam, de a későbbi Springer-lapok már szökésben voltak. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a magyar sajtót önprivatizáció jellemezte a kilencvenes választási kampány előtt, azt a bizonyos pályázatot pedig csak a májusi választások után írtuk ki. Tudtuk persze, hogy a Springer készül a térhódításra. A német cég vezérkara ugyanis korrekt módon bejelentette, hogy minél nagyobb szeletet akar kihasítani a magyar tortából.

- Rosszakarói szerint a Springer azért harapott ki hét szeletet a sajtótortából, mert magyarországi vezérképviselője az Ön évfolyamtársa volt a közgazdasági egyetemen.

- Ezt én is hallottam. Annyi igaz belőle, hogy ötszázhatvanan voltunk azon a bizonyos évfolyamon, és tudtam, hogy van egy vörösesszőke fiú, akit Bayer Jóskának hívnak. Azt tehát cáfolom, hogy 1990-ben kedveztem volna neki. Annyi előnye kétségkívül volt, hogy fölvehette a kagylót, és nem ismeretlenként szólt bele. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Springer ocsúdott föl legelőször a külföldi médiavállalkozók közül. Készült a magyarországi változásokra, mert kiválasztott magának egy sváb származású magyar közgazdászt, megismertette vele az NSZK-beli sajtóviszonyokat, a működési mechanizmusokat. S amikor szétvágtuk a vasfüggönyt, a Springer óhatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az üzleti ellenlábasai. De hát azért a hét mégiscsak kevesebb, mint a tizenkilenc.

- A Springer-ügyben nemcsak részrehajlással vádolták, hanem politikai támadások is érték. Emlékezetem szerint többször idézték az új parlament egyik vizsgálóbizottsága elé.

- Háromszor kellett a Debreczeni József vezette bizottság előtt megjelennem. Az akkoriban szintén MDF-es Csurka István állandóan azt kérdezte, hogy hol a pénz, amit a hét lapért kaptunk. Ugyanerről faggatott az SZDSZ-es Haraszti Miklós és az akkor fideszes Molnár Péter is. Nem akarták elhinni, hogy a lapokért egy fityinget sem kaptunk. Mi "csak" a megyei kiadóvállalatok ingóságait adtuk el a Springernek. A szúrágta szekrényt, a tintafoltos asztalt, az ormótlan fogast, az özönvíz előtti írógépet, a csálé szemétkosarat.

- Ennyire nem volt szükségük a pénzre?

- Uram, az ósdi használati tárgyakért 117 millió forintot kaptunk.

- Hangjából kiérzem a kajánságot. Kérem, magyarázza el az utókornak, hogy mi volt ebben a trükk.

- A korabeli jog szerint is vitathatatlan volt, hogy a vagyontárgyak a mi tulajdonunkban vannak. Azt viszont sokan vitatták, hogy ki a tulajdonosa a szellemi vagyonnak, ami egy szerkesztőségben felhalmozódott. A lapot megjelentető jogi személy, azaz a Magyar Szocialista Párt vagy az újságírói kollektíva.

- Végül is mennyi pénzre tett szert az MSZP a megyei lapok privatizálásából?

- A bruttó bevétel meghaladta a 900 millió forintot. Ebből azt a pénzt, amelyet a megyei lapokért kaptunk, átutaltuk a József Attila Alapítványnak. Ez 450 millió volt. Több mint 100 millióra rúgott a felszámolások költsége. A maradékból, vagyis a megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét.

- Most, 1999-ben milyen érzések közepette gondol vissza arra a néhány hónapra, amikor szinte teljhatalmú megbízottként értékesítette a megyei újságokat; amikor párton belül pénzt hozott a házhoz, párton kívül pedig ellenségeket szerzett magának?

- Lehet, hogy rosszul hangzik, de baromira büszke vagyok a fejleményekre. Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, és ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.

Zöldi László 

Szólj hozzá!

Médianapló - Mire telik Botka László médiaszemléletéből?

2017. április 22. 10:05 - Zöldi László

Mostanában elég sokat írok róla, érdekel a felbukkanása. A legutóbbi bejegyzésre imigyen reagált Fabriczki András: „Te Laci! Én úgy látom, nem őszintén szereted a druszádat.” Digitális ismerőseimnek mindig válaszolok, Andrásnak például ezt feleltem: „Megváltoztatnám a szórendet: őszintén nem szeretem. Ismerem a szegedi médiagyakorlatát, és elborzaszt, hogy országosan is elterjesztené.”

A hozzászóló persze több a közösségi oldalon szerzett ismerősnél. Ő volt a frissiben megalakult MSZP pénztárosa, majd egy évtizeddel később engem nézett ki arra, hogy kibeszélje magából a megyei napilapok eladását. A „Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra” című terjedelmes interjú a Magyar Média 2000/2. számában jelent meg, és a szaksajtóban leggyakrabban idézett dolgozatom lett. Viszonzásul a kulisszatitkokért értelmezném a Botka-jelenséget. Az egész kezdődött azzal, hogy a szegedi polgármester bejelentkezett miniszterelnök-jelöltnek, és egy rosszul megírt programmal maga mögé állította a Magyar Szocialista Pártot.

Bejelentette, hogy záros határidőig a Jobbik kivételével végiglátogatja az ellenzéki pártokat, de ígéretét nem tartotta be. Inkább elkezdte járni az országot, hogy az ellenzéken belüli versenytársak híveit megnyerje a Fizessenek a gazdagok! jelmondatnak. Hátha arra kényszerítik a pártvezetőiket, hogy őt elfogadják közös miniszterelnök-jelöltnek. A politika nem széplelkek homokozója, Botka László taktikája akár nyerő is lehet, miatta aligha érdemes erkölcsileg kárhoztatni. Zavar viszont, hogy olyan politikus tűnt föl a baloldal egén, aki legföljebb semmitmondó tőmondatot sajtol ki magából a médiáról.

Beszél helyette a szegedi gyakorlata. A vidék legpatinásabb újságjánál, az 1910-ben alapított Délmagyarország szerkesztőségében kitűnő újságírók dolgoznak. Kifejthetik álláspontjukat az Orbán-kormány szerintem is minősíthetetlen tevékenységéről, de a polgármester személyét, városházi megnyilvánulásait, városházán kívüli húzásait úgy kezelik, mint a hímes tojást. Szemlátomást tartanak tőle. Ama túlhatalmától, amelynek révén uralja a helyi nyilvánosságot. Az a benyomásom, hogy Szegeden manapság nem jó kritikus szellemű újságírónak lenni, és rossz konzervatív értékrendű újságíróként létezni.

Örülnék, ha jövőre a szétforgácsolt ellenzék nyerne, de aggasztana, ha a választási győzelem után Botka László miniszterelnök médiaszemlélete határozná meg az országos nyilvánosságot.              

11 komment

Médianapló - A baloldali nagykörútozás

2017. április 21. 10:41 - Zöldi László

A Népszava tegnapi számában Molnár Gyula és Botka László nógrádi látogatásáról jelent meg tudósítás. E rovatba írtam erről, akadt azonban egy mozzanat, amely nem fért a 2500 karakternyi jegyzetbe. Utazás közben szóba került a Botka-kampány jelmondata (a Fizessenek a gazdagok!), és a tudósítónak erre mondta az MSZP elnöke: „Lehet, hogy csípi a körúti értelmiség szemét.”

Látszólag ártalmatlan mondat, csakhogy néhány hete kísértetiesen hasonló gondolatot pendített meg Botka László is: „Beszorult az ellenzéki politika a budapesti nagykörútra, illetve az üzengetés helyszínéül szolgáló tévéstúdiókba.” (Népszava, 2017. március 14.) Az MSZP miniszterelnök-jelöltje egy két világháború közti toposzt hozott vissza a közbeszédbe. A Nagykörút a zsidózást jelentette a jobboldali retorikában: azokat a szerkesztőségeket, amelyek Pesten, két Duna-híd között, félkörívben helyezkedtek el, és valamiféle judeoplutokrata felfogást képviseltek. Nem hiszem, hogy antiszemitizmus jellemzi az MSZP vezérkarát, mindazonáltal két jelenlegi vezetője körútozással minősíti a nem szocialista ellenzéki politikusokat és az értelmiséget.

Botka László meghirdette a baloldali fordulatot, ráadásul az MSZP beállt mögéje, elég könnyű tehát eljutni egy baloldali toposzhoz. Rákosi Mátyás, a magyar kommunisták vezetője 1948. március 23-án sajtóaktívára hívta meg a főszerkesztőket, és elmagyarázta nekik, miért kell megszüntetni a „nagykörúti” (értelmezésében a polgári) újságírást. Felsorolta ama lapokat, amelyek a szerinte cinikus, felelőtlen, valóságot eltorzító szemléletet képviselik, másnap pedig a Szabad Nép hasábjain megindult a gőzhenger. A nyilvános kirohanásokat tettek követték: egymás után szűntek meg az újságok, újságírók százai kerültek az utcára, közülük sokan börtönbe is. A sajtó gleichschaltolása 1952. augusztus 14-én fejeződött be, az állampárt kis híján teljhatalmú vezetője ekkor szerezte meg a miniszterelnöki címet is.

Botka László 44 éves, jogász végzettségű, Molnár Gyula 55 éves, vegyészmérnökként végzett. Kinézem belőlük, hogy utoljára középiskolás korukban tanultak történelmet, és a magyar sajtó történetét még kevésbé ismerik. Pedig ha már baloldali programot hirdettek meg, érdemes volna tudniuk, hogy ennek voltak következményei a médiapolitikában. Ilyen például a liberális, polgári szemléletmód elleni harc, amely Rákosinál a nagykörútozásban nyilvánult meg. Nem volna szerencsés ezt a baloldali hagyományt akaratlanul is föleleveníteni.     

9 komment