Médianapló

Médianapló - Mihez kezdjünk az idegen szavakkal?

2016. december 11. 05:59 - Zöldi László

Az egyetemi menzán törzsasztalunk volt. Kollégiumi szobatársammal, Belohorszky Pállal, a későbbi irodalomtörténésszel jó néven vettük, ha evés közben értelmesebb hallgatók csatlakoztak hozzánk. Akiket nem szíveltünk, azoknak a távoltartására komisz nyelvi játékot eszeltünk ki. Ha az illető helyet foglalt nálunk, Pali ezzel fordult hozzám: „Mondd kérlek, miként vélekedsz az objektív aproximáció szubjektív reinkarnációjáról!?”

Arra már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, de arra igen, hogy hasonló hangvételben. (Majdnem azt írtam, hogy tónusban.) A nemszeretem diák pedig odébb ült. Napilapnál dolgozó újságíróként leszoktam az idegen szavak használatáról, hetilapot szerkesztőként pedig másokat is leszoktattam. Az évtizedek tapasztalatát úgy foglalnám össze, hogy vannak olyan szakkifejezések, amelyeket az anyanyelvünkön csak körülményesen lehet megfogalmazni. Ahhoz, hogy hassanak, a környezetükből ki kéne irtani a fölösleges idegen szavakat, különösen a jelzőket, amelyekre használhatunk magyar rokon értelmű szavakat (szinonimákat).

De mit kezdjünk azzal, ami az egyik irodalom-tankönyvben olvasható? Idézem: „A posztmodernnek ez az ága reminiszcenciákkal telített, evokáló, alludáló, parafrazáló költészet.” Egyetlen mondatban öt idegen szó. Lám, adódik is némi magyarázat arra, vajon tizenöt éveseink miért szerepeltek oly siralmasan a legutóbbi PISA-felmérésben. Ha közülük minden negyedik funkcionális analfabéta, vagyis megtanult ugyan olvasni, de nem érti azt, amit betűzget, akkor az elkeserítő helyzet az efféle mondatoknak is köszönhető.

Úgy rémlik, az ellenzék politikusok szintén leragadtak az egyetemi menza törzsasztalánál. Ha közeledik hozzájuk valaki, óhatatlanul elriasztják. Nem akarom megbántani azt a volt államtitkárt, aki hivatali idejében az átlagosnál értelmesebbnek bizonyult. De mit kezdjünk ama mondatával, miszerint „A demokratikus ellenzéknek kötelessége, hogy a morális minimumot akkor is fölmutassa, ha azzal ront aktuális helyzetén.”? Tartalmilag igaza van, csupán azt kéne feledni, hogy egyetlen mondatba négy idegen szót zsúfolt. A demokratikust nehéz magyarítani, a minimumot sem könnyű, ám hogy hassanak, a morális helyett megtenné az erkölcsi, az aktuális helyett az időszerű.

Néha az a benyomásom, hogy a kormánypárti tankönyv-írók és az ellenzéki politikusok üzenetei azért sem hatolnak el a diákok, illetve a választópolgárok tudatáig, mert a kelleténél több idegen szót használnak.         

Szólj hozzá!

Médianapló - Miért esett le a húszfilléres?

2016. december 10. 10:30 - Zöldi László

Bizony meg-megtörtént, hogy amikor belemelegedtem a magyar médiapolitika legutóbbi száz évébe, azt a kifejezést használtam, hogy „és akkor leesett a tantusz”. A húsz év körüli, kommunikációs szakos diákok arcán látszott, hogy nem értik. Most pedig azt olvastam a kaposvári újság online kiadásában, hogy Siófokra összehívták a rendszerváltás utáni kormányok mezőgazdasági minisztereit, és Gráf József ezt találta mondani az állami földek elkótyavetyéléséről: „Lehet butítani az embereket, de előbb-utóbb mindenkinek leesik a húsz fillér.” Na, ezt már én se értettem.

Azt persze értem, hogy a tantusz meg a húszfilléres emlegetése azt jelenti: valaki végre átlátta, ésszel felérte, felfogta, kihámozta, megértette azt a bizonyos összefüggést. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben sokáig nem volt vezetékes telefon a lakásomban, ezért utcai fülkékből tartottam a kapcsolatot barátokkal, ismerősökkel, szerzőkkel. Tantuszt tömködtem a fránya acélvájatba, amelynek mélyén egy kattanás jelezte, hogy akit hívtam, kézbe vette a kagylót. Ahhoz azonban úgy rémlik, én sem vagyok elég öreg, hogy rájöjjek: ugyanezt a jelenséget a városi köznyelv miért kapcsolta össze a húszfilléressel.

Okostelefonon kérdeztem körbe a hetvenes, nyolcvanas ismerősöket. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint ahogy feltételeztem. Vagy azért, mert a felejtéssel küszködnek, vagy pedig azért, mert működik ugyan a memóriájuk, de olyan országban éltek, ahol nem a fillér volt az aprópénz. Mindazonáltal megtudtam ezt-azt, amelyet most közreadok, vállalva a tévedés kockázatát. A tantuszt trafikban árulták, és egyik matuzsálem ismerősöm szerint a két világháború között hat, majd nyolc fillérbe került. Ezzel ugyan nem kerültem közelebb a húszfilléres rejtély megoldásához, de a másik ismerős aggastyán szerint a forint 1946-os bevezetése után húsz fillérbe került a nyilvános fülkében használt tantusz.

Megint más szerint nem a telefontantusz került húsz fillérbe, hanem a gázkonvektor beindítása. A speciális érme koppanása (leesése, az érintkezés megteremtése) után jött a meleg víz. Ebben lehet valami, mert a múlt század nyolcvanas éveiben, amidőn ösztöndíjas voltam az NSZK-ban, olyan panzióban laktam, ahol a folyosó végén volt a közös fürdőszoba, és egymárkást kellett elhelyezni a vájatban, hogy zuhanyozhassunk. Pillanatnyilag itt tartok egy (illetve két) szleng kifejezés utáni nyomozásban. Érdeklődéssel fogadnám a pontosításokat, kiegészítéseket.          

5 komment

Médianapló - Szip, szip, hurrá

2016. december 09. 11:03 - Zöldi László

Újságoldal a Zalai Hírlapból. A színes fényképen Deutsch Tamás látható a zalaegerszegi Art-moziban. A hajdan fülbevalós politikus épp beszél egy mikrofonba. Tőle jobbra (velem szemben balra) a falon hatalmas D betű, ami azonban nem az ő kezdőbetűje, hanem a Digitális Jólét Programé. Szinte napra pontosan két esztendeje, hogy ezt találta ki a megszeppent kormányzat. A tervezett netadó ellen tiltakozók tüntetéshulláma elsodorta ama szándékát, hogy megsarcolja a világháló használóit.

Ha akkor a netezésért eleve 27 százaléknyi áfát fizettünk, vajon az állam miért akart még havi 710 forintot legombolni rólunk? S ha akkor több pénzünkbe került volna a szörfölés, most vajon miért járja a miniszterelnöki biztos az országot azzal az ígérettel, hogy jövőre 18, a választás évében viszont már csak 5 százaléknyi lesz az általános forgalmi adó? A két ellentmondást egyelőre nem magyarázta meg Deutsch Tamás, csupán kecsegtetett bennünket, hogy 2018 végére elkészül a 150 milliárd forintnyi fejlesztés. (Körülbelül annyiba kerül majd, mint amennyibe a „határrendezés”, például a kifelé szúrós kerítés eddig került.)

Jó ízlésre vall, hogy a kormányzat nem a 2018 első felében esedékes országgyűlési választással köti össze a SZIP-et. A betűszó korántsem kaján utalás a miniszterelnöki biztos találkozására a tudatmódosító szerekkel, hanem a Szupergyors Internet Programot jelenti. Vagyis azt, hogy két év múlva „minden magyar család igénybe veheti” a digitális szupersztrádát. Márpedig ha elkészül - fejtegette a miniszteriális vendég -, akár két évvel is megelőzhetjük az Európai Unió többi tagállamát. Ha még tagjai leszünk az Uniónak - fűzöm hozzá, nem minden ok nélkül. Arról nem is szólva, hogy a digitális ellátottság szempontjából egyelőre a középmezőnyben tanyázunk. Nehéz lesz innen az élre törni.

Mindazonáltal szurkolok a fejlesztési tervnek. Jó volna végre olyan országban élni, ahol nemcsak mi, nagyvárosban lakók vehetjük igénybe a közterületi wifit és az egyéb digitális szolgáltatásokat, hanem a falvak népe is. Igazán kár, hogy Deutsch úr egyik mellékesen elejtett megjegyzéséből újabb ellentmondás bontakozik ki. Ő ugyanis 2400 településen képzeli el az egész ország digitalizációját. Csakhogy 3147 településünk van. Mi lesz a maradék hétszáz-valahánnyal? Vajon mire számíthatnak például a zsákfaluban vagy tanyán élő, halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok? Ők kimaradnak a SZIP-ből? Be kell érniük korunk másik áldásával, a szipuval?          

Szólj hozzá!

Médianapló - A süketek képesek-e szólni egymáshoz, ha ég a ház?

2016. december 08. 09:55 - Zöldi László

Figyelemre méltatlan előzménye volt a tegnapelőtt nyilvánosságra hozott PISA-jelentésnek. A felzaklató, hátborzongató, továbbgondolásra kényszerítő fejleményhez képest a parlament oktatási vitanapján alig lézengtek az ülésteremben. A pártok szakpolitikusain kívül szinte senkit sem érdekelt a téma, holott a jövőnk, az ország versenyképessége múlhat rajta. Erre mondta tegnap este, az ATV stúdiójában Hiller István, hogy a süketek párbeszéde folyt, a honatyák nem vitatkoztak, hanem „szövegeket mondtak föl”.

Aztán jött ama bizonyos jelentés, és a nemzetközi összehasonlításból kiderült, hogy a közoktatásban résztvevő gyerekeink és unokáink siralmasan szerepeltek. Ha úgy tetszik leszerepeltek. Ilyenkor lehet szidni a kormányzatot, amely hetedik éve irányítja az országot. Amire persze a Fidesz oktatáspolitikusai azt mondják majd, hogy azért a korábbi kormányok is hozzájárultak a siralmas eredményhez. Ebben szintén van igazság, A volt oktatási miniszter drámai bejelentése azonban úgy hangzott tegnap este, hogy a politikusok végre hagyjanak föl a kölcsönös vádaskodással. Inkább vizsgálják meg közösen, hogy mi vezetett a lecsúszáshoz, a bukáshoz.

Miközben felsorolta, miről is kéne beszélgetni, azon tűnődtem, hogy most már talán képes vagyok megmagyarázni, voltaképpen mi a bajom szegény, jobb sorsra érdemes Kunhalmi Ágnessel, akit többször is elmarasztaltam e rovatban. Mind a ketten tagjai a szocialista pártnak, szűkebb érdeklődési körük az oktatáspolitika. A civilben történész exminiszter két évtizeddel idősebb a pályakezdő politikusnál, és ez meg is látszik rajta. Ritkuló haj, megereszkedett arcvonások, pocak, még egy kis beszédhiba is. De ha csupán arra figyelünk, amit mond, merőben más kép rajzolódik ki róla.

Jól ismeri a közoktatási folyamatot, könnyedén húz elő történelmi példákat, és velős mondatokba sűríti a lényeget. Ellentétben a fiatal és csinos pályatárssal, aki még nem látja át a folyamatot, vagy ha átlátja is, nem képes közérthető szavakkal elmondani a lényegét. Ellenzéki tevékenysége abban merül ki, hogy szidja a kormányt. Nincsenek illúzióim. Az oktatási kormányzatot képviselők valószínűleg ugyanúgy elhárítják Hiller István értő, mint Kunhalmi Ágnes értetlen szavait. Mégis az a benyomásom, hogy az MSZP jobban járna, ha a nyilvánosság fórumaira a pocakos, selypítő, kevésbé szexepiles szakpolitikust küldené. Alkalmasabb arra, hogy az ellenzéki párt álláspontját a médiafogyasztók figyelmébe ajánlja.    

2 komment

Médianapló - Száma sincs a hibának

2016. december 07. 11:05 - Zöldi László

A nyugdíj-emelés nem véletlenül került az ellenzéki kommunikáció középpontjába. 2,7 millió választópolgárt érint, a lehetséges szavazók közül minden harmadikat. Orbán Viktor jelentette be, hogy az eredetileg kitűzött 0,9 százalék helyett 1,6 lesz az emelés mértéke. Az ellenzéki érvelés arra épült, hogy ha már a nyugdíjasok az inflációs ráta arányában részesülnek a költségvetési támogatásból, vajon a miniszterelnök miért nem vette figyelembe a Magyar Nemzeti Bank előrejelzését.

A nyilvánosság fórumain több szám is elhangzott, az a bizonyos százalék mindig kettővel kezdődött. Ebből két következtetés adódik. Az egyik az, hogy a széttagolt baloldali ellenzék egymással is vetélkedő pártjai hangsúlyozzák a különállásukat. Még arra is ügyelnek, hogy a számaik se egyezzenek meg. A másik az, hogy eszükbe sem jutott megnézni, hogy a Magyar Nemzeti Bank valójában a 2 és a 2,9 között melyik számot tekinti mérvadónak. (Mellesleg a 2,6 százalékot.) A zárójeles információt azért bocsátom előre, mert tegnap este, az Inforádió Aréna című műsorában Tóth Bertalan szocialista politikus szólalt meg.

A parlamenti frakció nyáron megválasztott vezetője negyven körüli, kellemes hangú férfiú, aki kulturáltan mutatkozott be az országos nyilvánosságnak. Csupán akkor jött zavarba, amikor a műsorvezető szóba hozta a nyugdíj-emelést. Az interjúalany szerint a Magyar Nemzeti Bank „2,2 vagy 2,4 százalékos előrejelzéssel” dolgozott. Pedig a felkészülés közben lehetett számítani arra, hogy terítékre kerül a nyugdíjasok elhibázott kormányzati támogatása. Aligha lett volna nehéz megjegyezni azt a fránya 2,6-ot, amelyet ma reggel Varju László, a Demokratikus Koalíció alelnöke úgy bontott ki az ATV Start című műsorában, hogy még azt is kiszámította: a kormány jövőre fejenként havi 1200, összesen 14.400 forinttól fosztja meg a nyugdíjasokat.

S hogy valami nem stimmel az MSZP ellenzéki kitartásában, azt egy másik ma reggeli példa is sejteti. Ugyanebben a műsorban Kunhalmi Ágnes értelmezte a legújabb PISA-jelentést a magyar diákok siralmas eredményeiről. A szocialista oktatáspolitikus ezt találta mondani a Fidesz iskolarendszeréről: „Hát kérem, hatodik éve kormányoznak.” Olyan határozottan fogalmazott, hogy az ujjaimon számoltam ki: ha Orbánék 2010 kora nyarán vették át a hatalmat, bizony már hetedik éve vezetik az országot. Ekkor jöttem rá, hogy a fiatal interjúalany csak azt akarta bizonyítani, hogy matematikából miért is kerültünk a 28. helyre.        

 

 

Szólj hozzá!

Médianapló - Miért énez Orbán?

2016. december 06. 10:25 - Zöldi László

Ha minden jól megy, e rovat január elsején lép a tizenhatodik évfolyamába. Valahol az öt- és hatezer bejegyzés között már tisztában vagyok a műfaji jellegével. Amennyiben a legföljebb 2500 karakternyi jegyzetek a papír alapú sajtóban jelennének meg, a hajtás alatt, keretbe zárva látnának napvilágot. Vagyis tárcaként. Ez az egyetlen sajtó-műfaj, amelyben az újságíró egyes szám első személyben szólalhat meg. Megteheti ugyan máskor is, de az már önértékelési zavarról árulkodna.

Vajon milyen kifejezési lehetőségei vannak a másik nyilvános szakma művelőjének, a politikusnak? Két olyan politikus található a jelenlegi mezőnyben, aki előszeretettel fogalmaz egyes szám első személyben. Az egyik Orbán Viktor, a másik Gyurcsány Ferenc. Én-nel kezdődő megnyilvánulásaik, amelyeket Vida István győri újságíró tegnapi jegyzetében leleményesen „énológiának” nevezett a jelenlegi miniszterelnökről szólván, nem föltétlenül helytelenítendőek, kárhoztatandóak, rosszallandóak. Korántsem mindegy, milyen körülmények között hangzanak el.

Ha az illető a végrehajtó hatalom feje, és a hatalom tetején csücsül, akkor az énezése gyanúsnak hat, elvégre mögötte van az államapparátus, és nyugodtan beszélhetne többes szám első személyben is. (A rosszmájúak ezt a hangvételt vélik fejedelmi többesnek.) De ha a politikus kicsöppent a hatalomból, és a családján meg néhány hívén kívül nincs mögötte senki, akár még tisztelhetjük is, hogy nem bújik mások háta mögé, és a nyilvánosság előtt is felvállalja a véleményét. Ezért bocsánatosabb vétek a hetedik éve ellenzékben lévő Gyurcsány Ferenc énkedése.

Bonyolultabb Orbán Viktor lélektani helyzete. Az immár harmadik választási ciklusát hatalomban töltő politikus szívesen fogalmaz egyes szám első személyben, jelezve, hogy ebben az országban majdnem minden tőle függ. Igen ám, de ha élő adásban szólal meg, és nem szívhatja vissza a szavait, majdnem mindig pontosítja önmagát. Tessék megfigyelni, hogy gyakorta én-nel kezdi az összetett mondatot, aztán többes szám első személyben, mintegy az állam nevében megismétli ugyanezt a gondolatot. Ebből persze az a következtetés is levonható, hogy azonosítja magát a néppel, Magyarországgal, az állammal. (Állítólag XIV. Lajostól származik, hogy „L’état c’est Moi.” - Az állam én vagyok.)

Bár sokan mondják Orbánról, hogy már elvesztette az önkontrollt, jellegzetes mondatfűzése nyomán mégis azt feltételezem, hogy még nem vesztette el.

24 komment

Médianapló - Magyarországról miért vonulnak ki a médiabefektetők?

2016. december 05. 10:50 - Zöldi László

Mostanában sokat beszélünk, olykor vitatkozunk is a média tulajdonviszonyairól. Két álláspont kristályosodott ki. Az egyik szerint a rendszerváltás óta multinacionális túlsúly jött létre a hazai médiapiacon. A másik szerint a független média záloga a külföldi tulajdonos, aki nem igazán érdeklődik a magyar belpolitika iránt, annál inkább foglalkoztatja a nyereség.

Éppen zajlik a nyilvánosság „nemzetesítése”. Orbán Viktor meghirdette, hogy a pénzintézetek és az energiaszektor után a médiaiparban is mérvadó nemzeti tulajdonra kell szert tenni. Azt viszont még senki nem firtatta, vajon a külföldi, leginkább német anyanyelvű médiabefektetők miért vonulnak ki Magyarországról. Hát azért például, mert van az a pénz. Másfél évvel az esedékes országgyűlési választás előtt a kormány igyekszik minél nagyobb szeletet kihasítani a hazai nyilvánosságból, és a külföldi üzletemberek extra pénzért válhatnak meg az itteni befektetéseiktől. A multik kivonulásának azonban van egy másik, talán ennél is nyomósabb oka: nem Magyarországban gondolkodnak, hanem régióban.

Úgy hírlik, hogy tizenkét megyei napilap megszerzése után a kormány újabb hármat kerülget. Csakhogy Eugen Russ osztrák sajtóbefektető nem csupán Északkelet-Magyarországon vásárolta meg a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni újságot a cugehőrrel, a milliárdokat érő debreceni nyomdával együtt. Nyugat-Erdélyben magyar és román nyelvű újságot vett Nagyváradon és Szatmárnémetiben, Temesvárott pedig nyomdát alapított. A hálózatát olyannyira egységesként kezeli, hogy az itteni szerkesztőségek digitális úton küldik Váradra a nyers fényképeket, ahol egy gép állítja be a megfelelő színárnyalatot. Drága szerkentyű. Ugyan miért kéne kettőt használni belőle? Ha tehát az Orbán-kormány tapogatózik a tulajdonosnál, vagy a határon túli részekkel együtt kell megvásárolnia a teljes portfóliót, vagy kútba esik az üzlet.

De a multik kivonulásának van egy harmadik oka is. A volt szocialista országokban elharapózott a korrupció, és a jelek arra utalnak, hogy a kiszámíthatósághoz szokott nyugat-európai médiabefektetők megunták az „alkotmányos” költségeket. Nemcsak nálunk adtak-adnak túl az újságjaikon, rádióikon, tévéiken, portáljaikon és nyomdáikon, hanem az egész Balkánon. Igen, aki beszélgetett már velük, tudja, hogy a maguk diszkrét módján bennünket is oda számítanak, és Északnyugat-Balkánnak tekintenek.       

2 komment

Médianapló - Miért váltott a kormány nyolc megyei napilap élén?

2016. december 04. 10:32 - Zöldi László

A Liszkay-féle Mediaworks nem azonos a Pecina-féle Mediaworks-szal. A különbség nemcsak az, hogy a nyolc volt Springer-újsághoz társult a Pannon Lapok Társaságától öt napilap. Az is, hogy az Orbán-kormány bizalmi embere politikai alapon szervezi át a vidéki sajtóhálózatot. A PLT önálló egység maradt, lényeges változást egyelőre nem vettem észre a működésében.

A Népszabadság-botrány után a kaposvári és pécsi újságírók együttérzésükről biztosították a nyilvánosságból kiszorított kollégáikat. Nem lepett meg, hogy a két napilap éléről Liszkay Gábor leváltotta Czene Attilát és Nimmerfroh Ferencet. Az utóbbit ismerem, kitűnő újságíró, az előbbit nem, de a cikkei alapján ő is. Az eltávolításukhoz vezető folyamatot előbbről láttatnám. A német Springer azzal kísérletezett, hogy a helyi szerkesztőségekből kiemelkedett főszerkesztőket más megyeszékhelyre küldte. Becsben tartotta ugyan a felkészültségüket, de nem akarta, hogy a helyi nyilvánosságot a tulajdonos gazdasági érdekeivel szemben képviseljék.

Aki megvette a nyolc napilapot, más szerkezetet választott. Az osztrák Pecina úr főszerkesztőnek nevezett ki lapkiadó-igazgatókat, akiknek újságíró helyettesei csinálták a lapot, mindjárt kettőt is. Békéscsabai tanítványom a szegedi egyetemről, Pocsaji Richárd például így szerkesztette a Békés Megyei Hírlap mellett a kecskeméti Petőfi Népét is. Liszkay úr megvált a főszerkesztő-igazgatótól, Ricsit pedig kinevezte főszerkesztőnek Csabára, a kecskeméti lapnál Ökrös Csaba lett a főszerkesztő. Mindketten a helyi kollektívából kiválasztott, jó tollú újságírók. Nagyjából ugyanez játszódott le a másik hat lapnál is.

A jelek szerint az államosított Mediaworks vezetői felismerték: ha látványosan állítják a kormány szolgálatába a volt Springer-napilapokat, példányszám-csökkentésre ítélik őket. A megyei közvélemény másik, nem a kormánnyal rokonszenvező része ugyanis bojkottálná a kormány regionális szócsövét. Egyelőre beérik azzal, hogy az újságíró-főszerkesztők újjászervezik a tudósítóhálózatot, amelyet különböző okokból az előző két külföldi tulajdonos elsorvasztott, és a kormány üzenetei eljutnak végre a falvak népéhez. Ez részleges magyarázat a Népszabadság megszüntetésére is, mert a Pecina-féle volt Springer-lapok a Népszabadság Online országos és nemzetközi információit közölték. Változatlanul a fővárosból érkeznek a nem megyei információk, de immár kormánypárti hangszerelésben. 

14 komment

Médianapló - Hekus Dönci, a lábjegyzet

2016. december 03. 10:53 - Zöldi László

A PoliPraktika című blog gazdája, Herczeg Sándor figyelemre méltó bejegyzéssel vétette észre magát. A hódmezővásárhelyi újságíró Hekus Dönciről írt abból az alkalomból, hogy a sorozatgyilkost egy híján hetven éve, 1947. november 29-én akasztották föl. Az évforduló nem kerek ugyan, ám a történet akkor is érdekes, ha a szerző nem hozta szóba ama mozzanatot, amely túlmutat egy bűnöző tündöklésén és bukásán.

Mészáros István fodrászsegéd a múlt század negyvenes éveiben több embert ölt meg. Döncinek egy ismert focista keresztnevének elorzása miatt nevezték, Hekusnak pedig azért, mert az áldozatainak hamis rendőrigazolványt mutatott fel. A sajtó sokat foglalkozott vele. Kivégzésekor a kisgazda Dinnyés Lajos volt a miniszterelnök, akit a háttérből egyik helyettese, Rákosi Mátyás irányított. Az ország talán legbefolyásosabb politikusa épp hazatért Moszkvából, ahol az egyik fogadáson mellé sodródott egy magyarországi viszonyokat jól ismerő szovjet újságíró. Azt firtatta, ugyan mitől olyan fontos az a Hekus Dönci, hogy a magyar sajtó állandóan róla ír.

Rákosi tájékoztatta a hírhedt sorozatgyilkosról, majd itthon a kínos beszélgetésből vezette le, miért kell megszüntetni a „nagykörúti” újságírást. 1948. március 23-án sajtóaktívára hívta a lapok főszerkesztőit. Kárhoztatta a szenzációhajhászást, és elrettentő példaként említette a „Koporsóval együtt rabolták el a halottat” szalagcímet. Felsorolta azokat a lapokat, amelyek élen jártak a szerinte cinikus, felelőtlen, valóságot eltorzító közelítésmódban, és ezt a következtetést vonta le: „El kell érnünk a demokrácia negyedik évében, hogy a demokrácia sajtója a tömegnevelés, a nemzetnevelés egyik legfontosabb eszközévé váljék.”

Másnap megindult a gőzhenger ama újságírás ellen, amelynek szemlélete, hangneme, nyelvezete, stílusa kizárta az egyszerű embereket a magyar sajtó vérkeringéséből. (A hivatalos érvelést foglaltam össze.) A nyilvános kirohanásokat tettek követték. Egymás után szűntek meg az újságok, újságírók százai kerültek az utcára, közülük sokan börtönbe is, egyre vonalasabbá váltak a lapok. Utókori benyomásom az, hogy a sajtó gleichschaltolása (egységesítése, egybehangolása) 1952. augusztus 14-én fejeződött be. Rákosi Mátyás, az állampárt kis híján teljhatalmú vezetője ekkor szerezte meg a miniszterelnöki címet is.

A gyanútlan sorozatgyilkos, Hekus Dönci így lett az agymosási folyamat kiinduló pontja. Érdekes lábjegyzet a magyar sajtó viszontagságos történetében.      

1 komment

Médianapló - Gyurcsány ügyetlenül orbánozott

2016. december 02. 10:19 - Zöldi László

Nemrégiben e-könyv készítésére adtam a fejem. A Gyurcsány-breviáriumról tegnap érkezett értesítés arról, hogy már húsz letöltést vásároltak a kiadótól. Az a véletlen számlájára írható, hogy ugyancsak tegnap szólalt meg a volt miniszterelnök, egy tévéműsorban kedvenc témájáról beszélt: Orbán Viktorról.

Furcsa kapcsolatukban észrevettem egy aránytalanságot, amely az e-könyv segítségével könnyen ellenőrizhető. Orbán Viktor 1989. február 21. óta tízszer hozta szóba a másik politikust, Gyurcsány Ferenc pedig Orbánt 2001. október 13. óta 234-szer. Megfigyeltem, hogy ha az utóbbi miniszterelnök belelovalja magát a jellemzésbe, akkor eljátssza a 2006-os tévévita virtuális folytatását. Belenéz a kamerába, megszólítja a „miniszterelnök urat”, és beolvas neki. Ennek súlyosbított változata, amikor beleképzeli magát Orbán helyzetébe, és az ő nevében mond valamit. Mint például tegnap este, amidőn Mészáros Lőrinc szerepét pedzegette a Gazda üzleti ügyei körül, és ez csúszott ki a száján: „Meg szülőfaluja polgármestere.”

Díszes társaságba került. Szűkebb szakmámban, az újságírásban van vagy száz kolléga, aki vagy arról írt cikket, hogy Felcsút Orbán Viktor szülőfaluja, vagy egészen másról, de azért mellékesen odavetette, hogy a miniszterelnök Felcsúton jött a napvilágra, ezzel magyarázható, hogy kicsinosította, kistafírozta. Ha jól sejtem, a szociológusok ezt a jelenséget nevezik kognitív disszonanciának. A stadion, a kisvasút, a polgármester-gázszerelő láttán az emberek azt gondolhatják, hogy aki ennyi földi jóval halmozza el az 1800 lelkes települést, csak a szülőfalujával teheti meg ezt. Igazán kár, hogy a miniszterelnök nem Felcsúton született.

Ő maga ezt mondta a 168 Óra munkatársának 1992. június 9-én: „Alcsútról, vagyis olyan átlagos dunántúli faluból származom.” A lexikonok szerint Székesfehérvár a szülővárosa, az ellentmondás azonban feloldható. Orbán-mamát talán bevitték a közeli megyeszékhely kórházába, hogy világra hozza napjainkban fényes karriert befutó fiát. Engem már az újságírók felületessége szomorúsággal töltött el, Gyurcsány Ferencé pedig kétségbe is ejt. Lehetséges, hogy aki kétszer alakított kormányt, és csaknem öt évig volt miniszterelnök, úgy harcolta végig Orbán Viktorral a legutóbbi másfél évtizedet, úgy jellemezte a nyilvánosság fórumain, úgy szólította meg, úgy képzelte magát a helyébe 234-szer, hogy nincs tisztában azzal, hol is született a legnagyobb ellenfele?

11 komment