Médianapló

Médianapló - A miniszterelnök-jelöltek hogyan beszéltek a kampányindítón?

2018. február 19. 10:06 - Zöldi László

A hétvégi fejlemények értelmezésében nem versengenék a politikai elemzőkkel. Van azonban valami, amit idestova három évtizede művelek: gyűjtöm a közéleti szereplők mondatait. Szállóigéket és ütős vagy „csak” följegyzésre érdemes gondolatokat. Négy miniszterelnök-jelölti megnyilvánulást hallgattam végig, illetve olvastam el. Szél Bernadett és Karácsony Gergely mellett a kormányfőségre jelentkezőnek tekinthető Orbán Viktor jelenlegi és Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök is.

A két utóbbit nemcsak azért érdemes összehasonlítani, mert az egyik hatvan percig, a másik pedig háromnegyed óráig beszélt. Azért is, mert nem a közönség szintjén szónokoltak. Fölmentek egy pódiumra, és a magasból néztek le az övéikre. S bár a két időtartamot elég nehéz összevetni, a mondatok száma így is meglepő: Orbáné 13, Gyurcsányé viszont csupán kettő. Ez még akkor is feltűnő, ha a volt miniszterelnök a múlt hét első felében, február 14-én beült az InfoRádió stúdiójában, és ötven perc alatt 11 figyelemre méltó mondatot ejtett ki a száján. A rádióban a választópolgárokat igyekezett meggyőzni, a kampánynyitón azonban félszavakból is megértette magát a híveivel.

A két hivatalos miniszterelnök-jelölt már könnyebben hasonlítható össze. Szél Bernadett félórányi beszéde nagyjából megfelel Karácsony Gergely csaknem újságoldalnyi terjedelmű Népszava-cikkének. Az LMP-s politikustól 15 mondatot jegyeztem föl, a párbeszédestől négyet. Karácsony programpont-sűrítménye enerváltnak hatott. Hiányzott belőle a férfias báj, amely a szocialista listavezetőt jellemzi, ha látjuk és halljuk. Két eset lehetséges. Vagy a stábjára hagyatkozott, amelynek tagjai nem dolgozták ki (elfelejtették cikkesíteni) az elképzeléseit. Vagy maga vállalkozott a megírásra, és mire elkezdődött a hivatalos választási kampány, elfáradt az országjárásban.

Máskülönben a többi jelölt egy-egy szállóigével vétette észre magát. Szél Bernadett ezzel indokolta az LMP különállását: „Ha mindenki ugyanazt csinálja, akkor nem látszanak a különbségek.” Orbán Viktor így győzte le immár sokadszor a határon túli ellenfeleit: „A szájkosarat visszaküldtük Brüsszelnek és a pórázt az IMF-nek.” Gyurcsány Ferenc pedig imigyen fogalmazta meg országunk politikai helyzetét: „Nem a nép ellenőrzi a hatalmat, hanem a hatalom a népet.” Igaz, hogy az utóbbi megjegyzés nem a kampányindító összejövetelen hangzott el, hanem az InfoRádióban.                

Szólj hozzá!

Médianapló - Ki fizesse meg a hiteles médiatartalmat?

2018. február 18. 10:48 - Zöldi László

Mostanában sokat tűnődöm a fizetős tartalmakról. Nem is annyira azért, mert a jelen és a közeljövő egyik legfontosabb kérdésének vélem. Azért inkább, mert olyan emberek gondolják sorsdöntőnek, akiknek adok a véleményére.

A múlt év végén az újságíró és kommunikációs szakértő Kóczián Péter hozta szóba különösebb visszhang nélkül. A blogger-publicista Tóta W. Árpád véleménye már nagyobb visszhangot váltott ki. Most pedig a szociológus Hammer Ferenccel készített interjúban bukkant fel, aki a mindennapi kommunikációban otthonos, Ha a médiafogyasztás összefüggéseire vagyok kíváncsi, leginkább az ő megszólalásaira hagyatkozom. A hvg.hu február 15-i számában például nem a szokványos közelítésmódot választotta. Nem azzal foglalkozik, hogy az Orbán-kormány befolyási övezetébe vonta a média jelentékeny részét, ezt sajnálatos adottságnak tartja.

Helyette abból indul ki, hogy a köznapi tudat szférájában élők anyagiak és tájékozódási kultúra híján szinte kizárólag az ingyenes médiatartalmakat fogyasztják. A tartalomtovábbításra vállalkozó cégek ingyenes szórólapjaiból, reklámújságaiból vagy legolcsóbb műsorcsomagjából tájékozódnak, ha ezt még lehet tájékozódásnak nevezni. Hozzájuk a kormányzati térhódítás miatt az ellenzék üzenetei legföljebb szórványosan jutnak el. Százalékot nem mernék mondani, de azt állítom, hogy a szélesebb körből tájékozódni vágyók a hiteles (kormányzati tevékenységet értékelő) tartalmakhoz többé-kevésbé szintén ingyen jutnak.

A vitatkozók most ezt akarják fizetőssé tenni, mert szerintük a médiumok így szabadulhatnának meg a politikai és gazdasági erőcsoportok befolyásától. Az a benyomásom, hogy Hammer Ferenc emiatt berzenkedik. Nemcsak azért, mert a sok forrásból tájékozódó polgár pénztárcája nálunk még nem bírná el, ha egyszerre több szerkesztőség is a politikai befolyással járó hirdetések helyett az előfizetők zsebére utazna. Azért is, mert ami most látszólag ingyen van. az szintén pénzbe kerül. Fizetünk érte a Telekomnak, az UPC-nek, a Telenornak és a kisebb tartalomtovábbító cégeknek.

Méltányolható, sőt dicsérendő, hogy a függetlenülni szándékozó szerkesztőségek szabadulnának a politikai és a gazdasági erőcsoportoktól. A költségeket azonban nem a több forrásból tájékozódni kívánókon kellene behajtani. Inkább a tartalomtovábbítókkal kéne tárgyalni, hogy a bevételen osztozzanak ama műhelyekkel, amelyek hiteles tájékoztatással kecsegtetik az igényesebb médiafogyasztókat.           

5 komment

Médianapló - Az ellenzéknek van-é elég embere a szavazókörök ellenőrzésére?

2018. február 17. 09:49 - Zöldi László

A legutóbbi napokban két szocialista politikus is szóba hozta a szervezettséget. Kedden, az ATV-ben Gőgös Zoltán elnökhelyettes azt fejtegette, hogy április 8-án „Szeretnénk minden szavazókörbe delegálni” egy aktivistát. Csütörtökön pedig Molnár Gyula pártelnök beszélt az InfoRádióban arról, hogy az MSZP állapotát tükrözi, vajon jut-e delegátus az összes szavazókörbe. Bogarat ültettek a fülembe.

Tavaly ősszel a kormány népszavazást kezdeményezett az uniós menekültkvótáról. 10331 szavazókörben voksolhattunk, és a parlamenti pártok frakciói két-két aktivistát ültethettek be, hogy őrködjenek a választás tisztasága fölött. A Fidesz 13122-őt delegált, a KDNP 239-et, a Jobbik 170-et, az MSZP 3811-et. S hogy helyi példát is említsek, egy pécsi újságíró, Zsigmond József megírta, hogy október 2-án Baranya megyében a választópolgárok 575 szavazókörben voksolhattak. A Fidesz 429 aktivistával képviseltette magát, a Jobbik eggyel (!), az MSZP 89-cel. Van tehát két kormánypárt, amely képes legalább egy embert küldeni minden szavazókörbe. És van az ellenzék - jobbikostul -, amely nem képes, vagy taktikai okból visszavonta az embereit.

Ha jól tudom, az országgyűlési választás abban különbözik a népszavazástól, hogy a parlamenti frakciók a kettő helyett csupán egy aktivistával képviseltethetik magukat a szavazókörökben. Ez megkönnyíti ugyan a helyzetüket, de a szervezettségükön nem változtat. Szanyi Tibortól tudjuk, hogy „A meglévő tízezer szavazókörben nagyjából 3-4 ezer helyen van fix emberünk.” (InfoRádió, 2016.06.15.) Ezt Molnár Gyula épp akkoriban megválasztott pártelnök 6500 hadra fogható aktivistára módosította. Akármelyik szám hiteles, az MSZP vagy a szavazókörök kétharmadába, vagy az egyharmadába nem lesz képes aktivistát küldeni. Más forrásból tudható, hogy a Fidesznek 15 ezer embere van a választás ellenőrzésére, a Jobbik pedig ha akarná, lefedhetné az összes szavazókört.

Vajon megvalósítható-e Gőgös Zoltán óhaja? Nem valószínű, hogy az MSZP szervezettsége előnyére változott volna a Szanyi Tibor és Molnár Gyula nyilatkozata óta eltelt időben. Gőgös alighanem arra gondolt, hogy a frakció nélküli pártok - például a Párbeszéd, a Magyar Liberális Párt, a Demokratikus Koalíció és az Együtt - kiegészíthetnék a szocialista ellenőröket. Fürkésző tekintetük talán elhárítaná a választási csalás veszélyét, és szavazóköri együttműködésük a pártjaikat is közelebb hozná egymáshoz.        

Szólj hozzá!

Médianapló - Mitől bűzlik a hal?

2018. február 16. 11:10 - Zöldi László

Rászoktam, hogy esténként váltakozva nézek két beszélgetös műsort. Ha unalmas az Egyenes beszéd, akkor átkapcsolok az Egyenesen-re, ha pedig megunom, visszakapcsolok az ATV-re. Ezzel magyarázható, hogy most bizony nem tudom, vajon tegnap az egyik interjúalany melyik stúdióban ejtette ki a száján Kéri László nevét. A politológusnak tulajdonította a közvilágítással kapcsolatos Tiborcz-ügyről a közismert közmondás korszerűsített változatát. Így hangzott: „Vejétől bűzlik a hal.”

Holnap lesz 123 éve, hogy kiviláglott: keskeny a mezsgye a közmondás és a szállóige között. A témakör egyik szakértője, Alexander Bernát filozófus 1895. február 17-én fejtette ki a Budapesti Hírlap hasábjain: „A nép szállóigéi a közmondások, a művelt ember közmondásai pedig a szállóigék.” A kocsmában vagy a kávéházban szájról szájra terjedő szellemes, ütős mondatnak ugyanis olykor több száz, esetleg két-három ezer éves előtörténete van, amíg egy közéleti személyiség a nevére veszi.

A mondás leggyakrabban használt változata latinul ez: A capite foetet piscis. Az ógörög eredetiről azonban csak annyit tudok, hogy mintegy kétezer éve tűnt fel Diogenianos közmondás-gyűjteményében. Hálás volnék egy nálam tájékozottabb hozzászólónak, aki az elsődleges forrásról tájékoztatna bennünket. A mondás egyébként ama ókori tapasztalatból származik, hogy a halászok levágták a hal büdösödő fejét, mielőtt a kibelezett testet olajba helyezték volna. Így tartósították, későbbi kifejezéssel élve szardíniát csináltak belőle. Átvitt értelemben azt jelenti, hogy ha valami disznóságot leplezünk le, akkor nem a bűnszervezet farkánál, hanem a fejénél kell keresni a vétkest.

A pesti népnyelv kimeríthetetlen persze a változatok megtalálásában. Amióta felszínre kerültek az úgynevezett OLAF-jelentés részletei a vidéki városok pislákoló közvilágításáról, ismeretségi körömben számtalanszor hallottam a miniszterelnökre és vejére utaló mondatot. Nem kellett Kéri Lászlónak lenni, hogy értelmes emberek kifundálják: Vejétől bűzlik a hal. Föld S. Péter, a humorérzékéről ismert újságíró még tovább is ment. A Facebook-on néhány órán belül két mondást közölt. Az egyik ez: „Orbán Viktort vejbe lőtték.” A másik meg ez: „Kitaláltam egy új magyar szót: tolvej.” Az utóbbi telitalálat.

Ami pedig a kiinduló pontot illeti, „A fejétől bűzlik a hal” nagyanyám, özv. Balogh Lajosné, szül. Apró Ágnes kalocsai konyhájában így folytatódott: „de a farkánál kezdik pucolni”.    

3 komment

Médianapló - Vannak-e híveim?

2018. február 15. 09:53 - Zöldi László

Cs. Kádár Péterrel sosem találkoztam. Tudom róla, hogy mérnök, a közszolgálati rádióban dolgozott, és nagyon ért a műszaki dolgokhoz. Bölcsészként hálás vagyok neki. hogy ki-kiegészíti a bejegyzéseimet. Legutóbb ezt fűzte a Médianapló egyik okfejtéséhez: „Gondoltam, megosztom veled és híveiddel.”

A Kádár-korszakbeli média közismert ágazatáról csakugyan nem írtam. Tudom, hogy rengeteg kitűnő újságíró jött az üzemi sajtóból. Azt is, hogy nem kevés költő, író élt az onnan kapott fizetésből, és szépirodalmi alkotásaikon meglátszott, hogy közelről érzékelték a gyári, téeszes, hivatali valóságot. A sorsom azonban úgy alakult, hogy elkerültem az üzemi lapokat. Ezért passzolnám is a témát, mindazonáltal az idézet egyik szaván eltűnődtem. Azon, hogy a digitális ismerős szerint vannak híveim. Örülnék, ha nem volnának, mert a már-már vallásos révület nem az én világom.  

1993 óta tanítok az úgynevezett médiatudomány szakon, és az a benyomásom, hogy Magyarországon vannak már médiatudósok, de még nincs médiatudomány. A legutóbbi száz év médiapolitikáját különböző felsőoktatási intézményekben 69-szer adtam elő, és megtanultam a legtehetségesebb hallgatókat társalkotóként kezelni. Amíg vizsgáztak, elkértem tőlük a kinyomtatott jegyzetemet, és végigböngésztem az aláhúzott, átírt szövegeket. A felkészült főiskolás és egyetemista különleges adottsága ugyanis, hogy a maga egyszerű szavaival fogalmazza át azt, amit a tanár bonyolultan adott elő. S amit elgondolkoztatónak (meglepőnek, hitelesnek) véltem, azzal pontosítottam a saját okfejtésemet. Így sikerült 170 oldalnyira csökkenteni a 210 oldalas jegyzetet, ráadásul a legügyesebb kiegészítéseket besoroltam a témakör szakirodalmába. A médiapolitika 28 meghatározása között például egy nyíregyházi főiskolás és egy szegedi egyetemista definíciója is számon tartható.

Ha más, hosszabb múltú, hagyományosabb diszciplínát művelnék, talán megszilárdult, kikristályosodott tudománynak nevezném, és kőbe vésném a mondataimat. A legtehetségesebb tanítványok azonban számos ponton megcáfoltak. Tanulás közben felötlött szempontjaikkal, érdekes és izgalmas kiegészítéseikkel legalább harminc százalékban a magyarországi médiapolitika újragondolására késztettek. S mert a négy-ötezer hajdan kommunikáció szakos diákból körülbelül háromszázan figyelemmel kísérik, olykor hozzászólásokkal övezik a Médianaplót, nem kritikátlan híveknek, hanem kritikus társszerzőknek tekintem őket.                

Szólj hozzá!

Médianapló - Érdemes-e fizetni a tájékozódásért?

2018. február 14. 10:25 - Zöldi László

Ezt kérdezte néhány napja Tóta W. Árpád. A 41 éves hajdani angoltanár bloggerből lett újságíró. Ezt azért jegyezném meg róla, mert figyelemre méltó publicisztikájában inkább a papír alapú sajtóra összpontosított. Azt fejtegette, hogy az országban nincs több 150 ezer embernél, aki hajlandó pénzt adni az újságért. Azon az ellentmondáson is eltöprengett persze, hogy még azok is ingyen olvassák a portálokat, akik egyébként fizetnek az újságokért.

Ezzel magyarázható, hogy a példaként említett Dudás Gergely kísérlete kudarcot vallott. Az Index volt főszerkesztője a Politis.hu-ra gyűjtötte az előfizetőket. Olyan portálra, amely kikerülte volna a politikai és a gazdasági hirdettetőket, a digitális tartalomszolgáltatás árát pedig kizárólag az olvasókkal fizettette volna meg. Évi tízezer forintra gondolt, de csak háromezer előfizetőt sikerült szereznie, és a szükséges 300 millió forint helyett csupán harminc milliót. A helyzet továbbgondolásához kivételesen ne ama fiatalokból induljunk ki, akiknek kevés a pénzük, és meg is szokták, hogy a világhálós tartalomért nem kell fizetni! Nézzünk körül azoknak a háza táján, akiknek van házuk, és az élemedett koruk miatt járattak már újságokat!

Az előzetes számítás reálisnak mondható, csakugyan körülbelül tízezer forintot ér az egyévnyi tájékozódás egy online hírügynökség kínálatából. Ezt onnan tudom, hogy az Inform Média nevű megyei lapcsoport hasonló összegért kínálja a digitális kiadás szolgáltatásait. Igen ám, de az alapos tájékozódás épp azt jelenti, hogy nem egy forrásból szedjük össze az információkat. Márpedig ha általánossá válna az évi tízezer forintnyi előfizetési díj, akkor elég végigtekinteni az előttem lévő monitor felső során, és nyilvánvalóvá válik, hogy az imént felvázolt kezdeményezés miért életképtelen.

Íme, a digitális lelőhelyek: Facebook.com, YouTube.com, Blog.hu, Index.hu, Origo.hu, Mandiner.hu, hvg.hu, 24.hu, 444.hu, Zoom.hu, FüHü.hu, atv.hu, InfoRádió.hu, 168Óra.hu, PestiSrácok.hu, 888.hu, Látószög.blog, Mozgástér.blog, Zsúrpubi.hu, Mérce.blog, Bekiáltás.blog, Nyugat.hu, NyugatiFény.hu, Reflektor.hu, Vagy.hu, InfoRádió.hu, Baon.hu, Délmagyar.hu, Kisalföld.hu. Csak azért nem írok hozzá még egyet, hogy kilegyen a harminc. Azt firtatom inkább, vajon kinek volna évi 300 ezer forintja a sokoldalú tájékozódásra. Vagy maradjunk egyetlen fizetős információs lelőhelynél, és bízzuk magunkat a szerkesztőség függetlenségére?       

2 komment

Médianapló - MSZP, a személyzetis

2018. február 13. 10:49 - Zöldi László

Gőgös Zoltán a mezőgazdaságban megtanulta, hogy csak az arathat, aki vetett is. Ahogy elnézem, az újságírók tisztelik benne a szorgalmas politikust, aki felszántja (végigjárja) az országot. Tetszik, hogy nem fűlik foga a számításhoz. Igazán kár, hogy a számolás nem a legerősebb oldala.

Arra a kérdésre, hogy a közelgő választáson milyen szereplést vár a pártjától, azt válaszolta egy tévéműsorban, hogy 40 százalékot is kinéz belőle. Igen ám, de a következő kérdésre, hogy az MSZP-Párbeszédhez miért nem írják kötőjellel a Magyar Liberális Pártot, azt felelte: velük nem lehet a Párbeszédhez hasonló szerződést kötni, mert akkor már nem 10, hanem 15 százalékot kéne elérniük. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ha a 15 nem jönne össze, akkor az MSZP kimaradna a parlamentből. Hm. Gőgös a 10-ben még bízik, a 15-ben már nem? Közben pedig 40-ben reménykedik?

A jelek arra utalnak, hogy egy hajdan nagy párt küszködik a kispártisággal. Nem akarja tudomásul venni, hogy elenyészett a befolyása, és a szétaprózódott ellenzék pártjai nem lépnek vele szövetségre, kivéve a Karácsony Gergely, illetve a Fodor Gábor köré tömörülteket. Az alig mérhető liberálisok jól jönnének csöndestársnak, de a nyilvánosság előtt már nem vállalja őket az MSZP. Talán nem is vállalhatja, ebből azonban korántsem következik, amit Gőgös Zoltán egy másik műsorban kotyogott ki. Elismerte, hogy az MSZP kongresszusi küldöttjei nem véletlenül hagyták ki Fodor Gábort a 106-os képviselő-jelölti listáról. Ha ugyanis a liberális pártelnök neve olvasható lenne, akkor párttársa, a 15. (befutó) helyre tett Bősz Anett még képes volna átadni neki az országgyűlési mandátumot.

Az őszinte szocialista politikus értelmezését hitelesítette Hiller István. Az MSZP-választmány elnöke szintén kifejtette, hogy Fodor Gábort nem felejtették le a listáról, hanem kihagyták. Talán nem is indokolatlanul, mindazonáltal a jelenségnek van egy másik olvasata. Még nem felejtettük el, hogy néhány hónapja a szocialista miniszterelnök-jelölt közös listát kezdeményezett a Demokratikus Koalícióval, de nem kért az elnökéből, Gyurcsány Ferencből. Botka László beleszólt tehát egy másik párt személyi ügyeibe. Azóta annyit változott a helyzet, hogy a Magyar Liberális Párt támogatottsága nem éri el az egy százalékot, vele még szerződni sem érdemes. Az MSZP azonban változatlanul beleszól egy másik párt személyi ügyeibe. A különbség csak az, hogy Botka még nem választotta ki a DK új elnökét.

2 komment

Médianapló - Fenyő János zakói

2018. február 12. 10:37 - Zöldi László

Tegnap volt húsz éve, hogy a kilencvenes évek médiacézárját meggyilkolták. Budán, a Rózsadomb és a Margit-körút találkozásánál lőtték agyon. A mindmáig lezáratlan nyomozásról több cikk jelent meg, a legérdekesebbnek Dési János keveset markoló és sokat mondó jegyzete hatott, amely a Facebook-on látott napvilágot. A szerzőt néhány éve méltatlan körülmények között távolították el a Népszava főszerkesztő-helyettesi székéből, azóta a Klubrádiónál dolgozik. Tegnapi megnyilvánulása tárca, melyben az újságíró egyes szám első személyben fogalmazhat anélkül, hogy az exhibicionizmus vádja érhetné.

Dési azt mesélte el, hogy amidőn megérkezett a Népszava-tulajdonos halálhíre, miként keresett fényképet Fenyő dolgozószobájában. Leírta a szentély berendezését, a fiókok tartalmát, és azt a portrét, amely a főnököt fehér zakóban ábrázolta. A képszerkesztő persze okkal mondhatta, hogy a napilap első oldalán mégsem illik egy frissiben meggyilkolt embert világos zakóban láttatni, digitálisan feketére „festette” hát a ruhadarabot. S mert a Magyar Távirati Iroda elkérte az eredeti fotót, ugyanaz a fénykép két különböző színű zakóval jelent meg a hazai sajtóban.

A jegyzetíró betartotta a tárca egyik szabályát, miszerint csak egyetlen témát lehet a nyúlfarknyi terjedelemben feldolgozni. A kommentekből mégis kirajzolódott az, amit a digitális sajtó hozott a XXI. századi újságírásba. Online felületen megjelent egy rövid és olvasmányos cikk, amelyhez mindazok hozzászóltak, akik szintén a Népszavánál múlatták az időt. Az egyéni élményhez fűzték a maguk történetét, és sok apró (fontos vagy fölösleges) színfolttal gyarapították Dési János mondandóját. A hagyományos újságírásban ki-ki elvégezte a maga dolgát, az olvasó hátra dőlhetett, és összegezhette magában a témát. A digitális újságírásban más a helyzet, mert az alapcikk csupán a kezdet.

A kommentelők villámgyorsan kijavítják az esetleges pontatlanságokat, majd a szerző nekidurálja magát, és az úgynevezett frissítésbe beépíti a többi szemtanú figyelemre méltó kiegészítéseit. Ezt azonban már nem a tárca szűkre szabott terjedelmében teheti meg, hanem akár többszörös méretben is, egy másik műfaj, az esszé igényeinek megfelelően. Na, ehhez a gyakorlathoz kellene kiépíteni a digitális és a hagyományos sajtó, az online változat és a papír alapú újság együttműködését. És akkor a tárca műfaja sem halna ki, meg az alaphelyzetet sem a közösségi oldal üzenőfalára kéne felvázolni.               

2 komment

Médianapló - Változzon a rendszer, vagy változtassunk rendszert?

2018. február 11. 09:20 - Zöldi László

Akik a helyszínen ülték végig az MSZP tegnapi kongresszusát, szinte egyöntetűen azt állapították meg, hogy az ellenzéki párt feltűnően lelkesítő körülmények között vág neki a választási kampánynak. A képernyő előtt ülve csupán néhány beszédet hallottam, ezért külsődleges benyomásokra hagyatkozhatom. A szónokok feje fölött például ezt olvashattuk: „A változás szövetsége”. Még egy nappal korábban pedig Molnár Gyula pártelnök és Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt közös Népszava-cikkben jelentette be: „A Változás Szövetsége létrejött.” A változás kifejezésnek csaknem három évtizedes múltja van a magyar politikatörténetben.

Hajdan a rendszerváltást emlegettük, noha Antall József miniszterelnök berzenkedett ellene, mondván: „A váltás szót én inkább ruhaneműkkel kapcsolatban szoktam használni.” (Népszabadság, 1990.03.10.) Ha a ruhaneműn az alsóneműt, egyszerűbben szólva a gatyát értette, akkor a kijelentése finnyáskodásnak hat. Nekem mégis tetszik, mert a váltás aktivitást jelez, ha úgy tetszik: a változtatás szándékát sugallja. Azt, hogy nem vártuk tátott szájjal a sült galambot, a két nagyhatalom megegyezését Európa újrafelosztásáról. Mi magunk is játszottunk némi szerepet abban, hogy kikerüljünk a szovjet érdekzónából. A váltás tehát azt jelenti, hogy nem kárhoztattuk magunkat passzivitásra.

A változás viszont azt, hogy elindult valami, amelyet nélkülünk mások valósítottak meg. Jóhiszeműbben: későn vettük észre, hogy érdemes volna a kívülről indított változtatáshoz kapcsolódni. A rendszerváltás fájlban a hozzá fűződő mondatokat gyűjtöttem össze, 86-ot találtam. 65 az aktivitást kifejező rendszerváltás, három a rendszerváltoztatás, 18 pedig a passzivitást sejtető rendszerváltozás. A rendszerváltás híve például Németh Miklós, Pozsgay Imre, Kuncze Gábor és Gyurcsány Ferenc. Az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely is következetesen használja a rendszerváltást.

Nekem a Változás szövetsége, melyet az MSZP és a Párbeszéd választott magának, a sült galamb-mentalitást sugallja. Még a legjobb szándékú értelmezésben is arra utal, hogy a két párt későn szánta rá magát a közös fellépésre, amiből a többi ellenzéki párt nem is kér. Az MSZP tegnapi kongresszusán a legharciasabb beszéddel előrukkoló Kunhalmi Ágnes ösztönösen megérezte, hogy erőteljesebben kell fogalmaznia. Mellőzte a jelmondatban olvasható változás kifejezést, helyette így fejezte be a mondandóját: „Ez a szövetség készen áll a változtatásra.”           

 

 

4 komment

Médianapló - Rejtélyesen ismerős fénykép Szálasi kivégzéséről

2018. február 10. 10:17 - Zöldi László

Tegnap reggel hétkor figyelemre méltó cikk jelent meg a The Washington Post online felületén. Michael E. Ruane néhány rejtélyes fotó nyomába eredt. Az egyik ama pillanatot ábrázolja, amint a hóhér Szálasi Ferenc nyakára helyezi a kötelet. A nyilas „nemzetvezetőt” 1946. március 12-én végezték ki, ezt azonban az amerikai újságíró nem tudta, vagy úgy tett, mintha nem tudná.

Elbeszélése szerint a fényképeket egy Goode nevű háborús veterán fatörzsbe vájt üregbe rejtette a kaliforniai San Jose-ben. Az immár elhunyt férfiú magyar nőt vett feleségül, ezért a szerző arra jutott, hogy talán Magyarországon szolgált. Ha bármelyik történelmileg tájékozott magyart kérdezte volna Washingtonban, az a halálra ítéltben fölismerte volna Szálasit. Nem vonom kétségbe azonban a veterán szálat, elvégre a Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságban az amerikai kormány is képviseltette meg. Key, majd 1946 júliusától Weems tábornok segédtisztje például egy George Gerbner nevű főhadnagy volt, aki Kutasi Ilonának, a Fővárosi Operettszínház művésznőjének udvarolt, majd 1947-ben haza is vitte az Egyesült Államokba.

Goode-hoz hasonlóan ő szintén Kaliforniában kötött ki, ám 1964-ben átköltözött a keleti partra, hogy világhírű médiatudósként éljen 2005-ben bekövetkezett haláláig. Személyesen ismertem, és tudom róla, hogy az egyetemére hagyta a dokumentációját, benne fényképeket is a titkosszolgálati vállalkozásáról. Egyébként 1937-ben érettségizett a pesti Eötvös Gimnáziumban, és szülei csempészték Amerikába, így élte túl a holokausztot. Végigharcolta a világháborút, majd 1945 tavaszától október 3-ig az amerikai megszállási zónában egy hétfőnyi különítmény tagjaként fölkutatta a magyar háborús bűnösöket, akiket a salzburgi gyűjtőtáborba szállított.

Egy Douglas típusú bombázót alkalmassá tett 18 fogoly befogadására, és az első szállítmány október 4-én érkezett a mátyásföldi repülőtérre, rajta Szálasival. Gerbner hadnagy 1945 karácsonyáig körülbelül 200 háborús bűnöst hozott haza. Ő az a karcsú, magas, szemüveges tiszt, aki a világhálón hozzáférhető Mafir 10-es híradóban csíptetős dossziéból olvassa a magyar földre lépő foglyok nevét. 1946-ban pedig úgy is, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellé rendelt amerikai tábornok segédtisztjének, jelen kellett lennie a kivégzéseken. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a rejtélyes fotók az ő hagyatékából kerültek a The Washington Post látókörébe.         

 

Szólj hozzá!