Médianapló

Médianapló - Vannak-e még újságírók a kormánypárti sajtóban?

2017. augusztus 23. 11:10 - Zöldi László

Hargitai Miklós környezetvédelmi témákban szinte utolérhetetlen újságíró, de a média helyzetéről is sokat ír. Töprengő alkat, aki nyilvános helyzetekben megrágja minden szavát. Az ATV-stúdióban elhangzott egyik mondata mégis felemás érzetet keltett bennem. Ezt mondta: „A magyar sajtó kétharmadában nem újságírók dolgoznak.”

Bár mértékadó felmérés nincs a hazai sajtó erőviszonyairól, azok közé tartozom, akik a G-nap (2015. február 6.) után rendszeresen latolgatják a kormánypárti médiabirodalomban bekövetkezett szakadás következményeit. A Simicska-féle pálfordulás sok megnyilvánulási lehetőségtől fosztotta meg Orbánékat, ezért reálisnak vélem a Hargitai kolléga említette kétharmados kormánypárti arányt. Az idézett mondat második fele azonban vitára késztet. Ha ugyanis a textust (a sajtó kormánypárti részében nem újságírók dolgoznak) elhelyezzük a kontextusban, akkor azokra utalt, akik szöveggel, fényképpel, karikatúrával töltik ki a kormányzati kommunikáció kereteit. Ezt a tevékenységi formát nevezzük propagandának.

Csakhogy a kormányzati tevékenység fényezése, az ellenzék csepülése szintén újságírás, még ha a szakma legrosszabb hagyományait idézi is. Amennyiben az egyetemes sajtó legutóbbi három évszázadát ebből a szempontból nézzük át, a politikának alávetett újságírásnak több esztendőt számolhatunk, mint a politikától függetlenebbnek. Különösen az Elbától keletre, mifelénk, ahol mindmáig inkább politikai, mint gazdasági befektetés. Ezzel együtt elismerem: a Népszava című ellenzéki napilap szerkesztője megengedheti magának, hogy élesen, sarkosan fogalmazzon. Egyúttal azonban a MÚOSZ elnöke is. Bizonyára nem arra kapott mandátumot, hogy tovább szűkítse a már csupán háromezer tagú újságíró szövetség létszámát.

De tételezzük föl, hogy neki van igaza, és az úgynevezett propagandisták nem nevezhetőek újságírónak, ezért nincs is helyük a patinás szervezetben. Ama kormány közeli kétharmadban viszont nemcsak propagandisták dolgoznak. Olyanok is, sőt ők alkotják a többséget, akik nem tartoznak a szerkesztőség kemény magjához, a jobb fizetésű, bizalmi helyzetben lévő frontharcosokhoz. Esetleg épp azért választották a politikától távolabbi témaköröket, hogy a másik oldalon is kolléga számba vegyék őket. A MÚOSZ nemrégiben még négyezer tagot számlált. Lehet, hogy épp azok morzsolódtak le, akiknek nem tetszett az a szemlélet, amely épp most nyilvánult meg az újdonsült elnök velős kijelentésében?

4 komment

Médianapló - Hány százaléknyi a kormányzati médiafölény?

2017. augusztus 22. 10:27 - Zöldi László

Krekó Péterrel a Vasárnapi Hírek készített interjút kedvenc témájáról, a szélsőséges pártokról. Miközben a közismert szociálpszichológus fölvetette az eretnek gondolatot, miszerint a cukisodó, középre húzó Jobbik nélkül a demokratikus ellenzék aligha váltja le az Orbán-kormányt, futólag megjegyezte, hogy „Soha nem látott médiakoncentrációt hozott létre a hatalom.” Ez elfogadható értékítélet, különösen akkor, ha a soha nem látott a rendszerváltás utáni médiahelyzetre vonatkozik. Előnye, hogy a kitűnő elemző kerülte a számokat, amelyek közül a 9-cel kezdődő kétjegyűek karriert futottak be a nyilvánosság fórumain.

Szemelgetés az idei megnyilatkozásokból: „A média 90 %-a a Fideszé.” (Bolgár György, Klubrádió, február 22.) „Ott van az önök kezében a média 90 %-a.” (ugyanő, ugyanott, február 24.) „A kormánysajtó, vagyis a nyilvánosság 90%-a erőszakba torkolló demonstrációkról számol be.” (Németh Péter, Népszava, április 12.) „A média 94-95 %-a nem szabad.” (Molnár Gyula, ATV, június 28.) „A média 90%-a le van fedve általuk.” (Demeter Márta, ATV, július 31.) A százalékot azért nem írtam betűkkel, hogy néhány karakternyi helyet nyerjek a következtetéshez: az említett újságírók és politikusok úgy ragaszkodtak a kilencvenvalahányhoz, hogy elfelejtették feltüntetni a forrást.

Tegnap este végre megszólalt a MÚOSZ nemrégiben megválasztott elnöke. Hargitai Miklós az egyik tévéstúdióban több felmérésre is hivatkozott, amelyek egybehangzóan tanúskodnak arról, hogy a közszolgálati médiumok 90 százaléknyi arányban a kormány üzeneteit közvetítik. A legnépesebb újságíró szövetség vezetője komoly ember, nem érdemes kétségbe vonni a szavait. De vajon a nevesített véleményformálók ebből a 90 százalékból miért jutottak a kormányzati térhódítást pontatlanul, indokolatlanul, hamisan jelző 90 és egynéhány százalékhoz? Talán figyelmetlenségből? Hozzá nem értésből? Vagy nagyotmondási kényszerből?

Mellesleg a médiahelyzet kilátástalanságát sejtető aránnyal azelőtt álltak elő, hogy Orbán Viktor bizalmi emberei megszerezték volna a győri Kisalföldet (56 ezer példány) és a szegedi Délmagyarországot (34 ezer), továbbá a miskolci, a nyíregyházi és a debreceni napilapot is. Ha a mintegy 200 ezer példányt beszorozzuk a szokásos 3,6-os szorzóval, és az eredményhez számítjuk az online változatok iránt érdeklődőket is, akkor a körülbelül 800 ezer olvasó hogy a csudába’ jelentheti a teljes kormányzati médiafölényhez szükséges 5-10 százalékot?             

4 komment

Médianapló - Az ellenzéki sajtó diktálhat-e az ellenzéki pártoknak?

2017. augusztus 21. 11:17 - Zöldi László

Kövér László a múzsám. Tegnap már megihletett, amidőn a Magyar Idők hétvégi számában a baloldali médiafölény megszűnéséről értekezett. Interjújában olvastam még egy továbbgondolásra ingerlő mondatot. Kifejtette az ellenzéki sajtóról, hogy „Jelenleg ez a média már szinte diktál a meggyengült, önbizalom-hiányos, megroppant ellenzéki pártoknak.”

Az eszmefuttatásból kirajzolódik, hogy az ország legfelsőbb köreiben miként vélekednek a nyilvánosság eszközrendszeréről. Az országgyűlési elnök okfejtésében van logika. Ha ő és vezetőtársai már mindent maguk alá gyűrtek, miért épp a szerkesztőségeket engednék ki a kezükből? A saját oldalukon frontharcosnak tekintik az újságírókat, akiket arra kárhoztatnak, hogy propagandistaként műveljék a szakmájukat. A másik oldalon lévőket pedig olyannyira ellenséggé minősítik, hogy közjogi méltóságunk az iszlám terroristákkal azonosítja őket. Vagyis azok a fránya ellenzéki újságírók még veszedelmesebbek is, mert köztünk vannak, az ország határain belül. Ellentétben az iszlám terroristákkal, akiket távol tart a kerítés.

Ha a kormánypárt legőszintébb politikusa rosszallóan jegyzi meg az ellenzéki sajtóról, hogy szinte diktál az ellenzéki pártoknak, akkor a logikája szerint ugyanúgy kéne viselkednie, mint a kormánypárti sajtónak. Akadnak ellenzéki politikusok, akik hasonlóképpen vélekednek a nyilvánosságról, csakhogy az akaratukat kevésbé érvényesíthetik. Az MSZP médiaszemléletéből éppenséggel telne az ellenzéki sajtó közvetlen irányítására, ehhez azonban fizetnie kéne a veszteségeket. Márpedig erre egy milliárdos adóssággal küszködő, székház nélküli és megtizedelt apparátusú párt aligha képes.

A Fidesz-politikus is érzi a helyzet fonákságát, az idézett okfejtésbe ezért csempészte a szinte szót. Ezzel különbözteti meg a teljhatalma tudatában diktáló kormánypártot a kétségkívül meggyengült, önbizalom-hiányos, megroppant ellenzéki pártoktól. Egyébként az a benyomásom, hogy az ellenzéki sajtó szinte diktálós jellege más forrásból táplálkozik. A széttöredezett ellenzék alakulatai harcolnak a médiafelületért. Azért kényszerülnek küzdelemre, mert a kormányzat felvásároltatta bizalmi embereivel a média jelentős részét, és leszalámizta, apró pártokra szeletelte az ellenzéket. Sok tehát az eszkimó, és kevés a fóka - ezt fogalmazta meg Kövér László amatőr médiakutató a maga sajátos modorában.     

7 komment

Médianapló - Lehet-e totális a médiában élvezett kormánypárti fölény?

2017. augusztus 20. 10:09 - Zöldi László

Kövér László a kormányzó elit legőszintébb tagja. Becsületére válik, hogy azt is kimondja, amit a vezetőtársai elhallgatnak. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy az őszinteségroham közepette hajlamos összekeverni a fogalmakat. Augusztus 20-a alkalmából a Magyar Idők tegnapi számában például kifejtette, hogy nem hisz az Európai Unió fennmaradásában. Akadt azonban egy látszólag mellékes mondata is, amely azért foglalkoztat, mert médiatörténetet tanítok, és a mintegy 200 oldalas jegyzetben külön fejezetet szenteltem a rendszerváltás körüli folyamatnak.

A közjogi méltóság kijelentette a megyei lapokat külföldi cégeknek elkótyavetyélő szocialistákról: „Amikor totális baloldali hegemónia volt a magyar sajtóban…” Azért nem folytatom az idézetet, mert megakadtam annál a fránya hegemóniánál. Hegemón ugyebár az, aki fölényben van másokkal szemben. Ez a fölény lehet akár nyomasztó is, mindazonáltal az következik belőle, hogy viszonyítást, összehasonlítást feltételez. Azt, hogy mások is léteznek, működnek, és a hatalom hozzájuk képest van fölényben. Az idézett félmondat akár jellemezhetné is a rendszerváltás körüli médiahelyzetet, amidőn az MSZP a körülmények kényszere folytán lemondott a megyei napilapokról. Úgy szabadult meg tőlük, hogy nem egy külföldi cégnek adta el őket, hanem többnek.

Hajdani kincstárnoka, Fabriczki András büszkén meg is fogalmazta a Magyar Média című folyóirat 2000/2. számában: „Elégtétellel tölt el, hogy nem jött létre sajtómonopólium a vidéki Magyarországon, a regionális sajtó nem lett a politika játékszere, s ma már nem lehet kormánylapot csinálni egyik helyi újságból sem.” Csakhogy ami 2000-ben még megvalósíthatatlannak látszott, az manapság kezd bizonyossággá válni. De az iménti megjegyzés elemzése helyett maradnék inkább a Kövér-féle „totális baloldali hegemóniánál”. A hegemónia ugyanis sosem totális, elvégre mások is vannak a placcon, akik kisebbségi helyzetben próbálják érvényesíteni az érdekeiket. Totális (teljes) csak a monopólium lehet, amelyben az egyeduralomra (diktatúrára) törő hatalom kizárólagosságot élvez.

A szórványos, de a szabadság kis köreiben még létező ellenzéki sajtóban megszólaló baloldali politikusok és véleményformáló publicisták szintén hajlamosak arra, hogy az Orbán-kormány médiamonopóliumáról beszéljenek, írjanak. Félő, hogy Kövér Lászlóhoz hasonlóan ők sincsenek tisztában a hegemónia és a monopólium közti különbséggel.       

6 komment

Médianapló - Még egyszer az aktivista újságírásról

2017. augusztus 19. 10:14 - Zöldi László

 

Három nappal ezelőtt háromezer kilométernyiről hoztam példát, hogy az aktivista újságírásról töprenghessek. Várhattam volna, mert másnap a 168 Óra című hetilapban interjú jelent meg Jámbor Andrással. A Kettős Mérce alapítója Orbán Viktor hatalomra jutása után nem érezte jól magát a bőrében, és a cselekvés lehetőségeit kereste. Arra jutott, „hogy az újságírás az egyik út”. Nem az önkifejezés vitte a nyilvánosságba, hanem a politikai cselekvés szándéka.

Kérdezte is tőle Lampé Ágnes, az interjú készítője: „Nem tájékoztatni akarnak, hanem meggyőzni, befolyásolni, aktivizálni? Ez nem az újságíró dolga.” A válasz így hangzott: „Nem a hagyományos újságíró dolga. De mi bloggerek vagyunk, blogot írunk, ami más műfaj, cikkeink 90 százaléka publicisztika.” Kijelentése az elevenembe vágott. Bár e Médianaplót sokan blognak tartják, nem az - nélkülözi a digitális napló kellékeit, például a linkeket. Nem is nevezem magam bloggernek, bár másoknak erre áll rá a szájuk.

E rovatot 2002. január elseje óta írom, ez az 5709. bejegyzésem. Műfajilag glosszákat adok közre, terjedelmük nem lépheti át a 2500 karaktert. Cikkeim 100 százaléka vélemény, amiből Jámbor kolléga álláspontja szerint az következik, hogy aktivista újságíró volnék. Csakhogy nem a társadalmi-politikai cselekvés lehetőségeit keresem, hanem nyilvánosan tűnődöm. Senkit sem akarok meggyőzni az igazamról, 5709-szer ugyanis nem lehet igazam. Médiatanárként megelégszem azzal, hogy az újságírással kacérkodó fiatalemberekben érdeklődést keltek a nyilvánosság mestersége iránt.

S ha ők vagy a korosabb olvasók hézagot fedeznek föl az eszmefuttatásban, akkor pontosítok. Mert azt szeretném, hogy a tanítványok megértsék: olyan szakmára készülnek, amelyben minden tévedésünket nyilvánosan követjük el. Nem árt, ha igyekszünk mindennek utánanézni, de ha ez nem sikerül, a kommentelők még mindig ott vannak a pontosításaikkal. Ez még hagyományos újságírás, noha már digitális értelemben, elvégre perceken belül lehetséges a „frissítés”.

A Kettős Mérce alapítója arról is beszámolt, hogy a napi 10-12 vélemény-cikket 7-8 ezren kísérik figyelemmel. Havonta 200-250 ezer látogató jön ki, szép eredmény, az aktivista újságírás sikere. Szakmai jellegű, hagyományosabb, tárgyszerűbb, visszafogottabb rovatom napi egyetlen bejegyzése havonta 100 ezernél több olvasót könyvelhet el. Márpedig a szerényebb eredmény azt sejteti, hogy a tájékoztató, továbbgondolásra késztető újságírásnak is van még helye a Nap alatt.          

Szólj hozzá!

Médianapló - Megszemélyesíthető-e a politika?

2017. augusztus 18. 09:49 - Zöldi László

A reggeli tévéműsorban egymás után hangzott el két interjú. Az egyikben az MSZP „fenegyereke”, Szanyi Tibor szólalt meg, a másikban Schiffer András, az LMP tavaly visszavonult társelnöke. Az egyik műsorvezető azt firtatta, hogy a szocialista politikus kivel ért egyet a párttársai közül. A miniszterelnök-jelölt Botka Lászlóval, aki nem demokratikus politikusnak nevezte Gyurcsány Ferencet, vagy a hajdani pártelnök Mesterházy Attilával, aki viszont demokratikusnak vélte a volt miniszterelnököt? Schiffer Andrástól pedig azt is kérdezte a másik műsorvezető, miként vélekedik Ungár Péter LMP-politikus botrányáról a Momentum nyári táborában.

Mindkét interjúalany elhárította a kérdéseket. Szanyi Tibor viccesebben és emberibben, Schiffer András sértődöttebben és sértőbben. Érteni vélem Szanyit. Nem akart állást foglalni a kínos ügyben, mert csak baja lehetne belőle. Schiffer akár válaszolhatott is volna, elvégre távol került a napi politikától, ő azonban nem akart foglalkozni „Ungár Peti” ügyével. (A lepetizett fiatalember felöntött a garatra, és bemászott két táborozó ágyába, hogy szexuális ajánlatot tegyen nekik, a hírek szerint egy lánynak, majd egy fiúnak.) Egymástól függetlenül mindkét interjúalany arra buzdította, noszogatta, ösztökélte, unszolta a műsorvezetőket, hogy kérdezzenek mást. Ilyenkor, a nem hivatalos választási kampányban például szívesebben beszélnének a pártjuk programjáról.

Azon tűnődöm, vajon az ellenzéki politikusok agyában mi kavaroghat a médiáról és az újságírókról. Talán azt hiszik, hogy ők határozhatják meg a beszélgetés témáját? Mi jogosítaná fel őket erre? Vagy ha ennél intelligensebbek, vajon hallottak-e arról, hogy a korszerű kommunikáció vezérfonala az úgynevezett perszonifikáció? Az, hogy a közélet összefüggéseit a személyeken keresztül próbálják megvilágítani a nyilvánosság képviselői. Különösen egy reggeli tévéműsorban, amikor csipás szemmel meredünk a képernyőre, és nem föltétlenül a politikai szervezetek szándékairól szeretnénk értesülni. Arra ott vannak az esti interjúk, még inkább a késő esti vitaműsorok.

A jelek azt sejtetik, mintha a megszemélyesített politikától borzongó, idegenkedő, irtózó, ódzkodó, viszolygó politikusok afféle pártsajtóként képzelnék el a médiát, amelynek az ő szempontjaik szerint kellene működnie. Vajon csakugyan akkor kéne föltenni azt a fránya személyekre vonatkozó kérdést, amikor annak szerintük itt van az ideje? 

Szólj hozzá!

Médianapló - Mi lett a vidéki sajtó maradékával?

2017. augusztus 17. 10:27 - Zöldi László

Neves kollégák és álneves kommentelők kérdezik, miként látom a vidéki sajtó bekebelezését. Kétségtelen, hogy a maradék öt független megyei napilapból Pecina úr megvásárolta a miskolcit, a nyíregyházit és a debrecenit. Vajna úr pedig engedélyt kapott a Médiahatóságtól és a Gazdasági Versenyhivataltól a győri meg a szegedi újság megszerzésére. Mégis kivárnám a fejleményeket. Aki ugyanis olvassa az említett lapokat, egyelőre nem sok változást vehet észre.

Az osztrák Heinrich Pecina átvette egy szintén osztrák médiacég északkelet-magyarországi újság-hálózatát. Valószínű, hogy tovább adja a magyar miniszterelnök egyik bizalmi emberének, de néhány hónapig a Népszabadságnál sem szólt bele a szerkesztésbe. Előkészítette a terepet a hozzá került lapcsoport gyökeres átalakítására, vagy ha ez lassan megy, a zászlóshajó elsüllyesztésére. Sokan Orbán Viktor strómanjának tartják, ám a szememben csak egy ügyeskedő üzletember, aki olcsón vesz, és drágán ad el. Lehetséges, hogy most felgyorsulnak az események, mert közeledik az országgyűlési választás, és a Fidesznek nincs ideje lacafacázni. A három megyei napilapban egyelőre megjelennek közéleti témájú jegyzetek. Szerzőik változatlanul értelmezik a kormány és az ellenzék tevékenységét, de már érzékelhető néhány publicista visszahúzódása és a többi újságíró elbizonytalanodása.

Úgy rémlik, van az a pénz, amennyiért a győri és a szegedi újság amerikai tulajdonosa megválna a két legjobb vidéki napilaptól. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert egyikben se olvastam arról, hogy az Amerikából hazatelepült Andy Vajna már birtokba vette volna a szerkesztőségeket. Olvastam a legjobb győri jegyzetírótól történelmi metaforát, amelyből kisejlett álláspontja a kormányzati médiapolitikáról. Ám jobban tetszik a szegedi publicisták fiatalosabb, egyértelműbb hangvétele, mert nyíltan vállalják a nyilvánosságszemléletüket. Úgy tesznek, mintha jogállamban élnének, és nem fenyegetné őket a bedarálás veszélye.

A fővárosi véleményformálók hirtelen fölfedezték a megyei napilapok jelentőségét. Soha ennyit nem írtak, beszéltek róluk, mint mostanában. Kár, hogy úgy nyilvánítanak véleményt, mintha a vidéki sajtó kormányzati meghódítása befejezett folyamat volna. Talán nem ártott volna fellapozni ama újságokat, amelyek még ragaszkodnak a függetlenségükhöz. Bár őszintén szólva már azzal is megelégednék, ha a neves kollégák képesek volnának pontosan leírni a túl korán elsiratott lapok nevét.           

2 komment

Médianapló - Az újságíró lehet-e aktivista?

2017. augusztus 16. 10:23 - Zöldi László

Hajdani kollégám néhány éve kitelepült Izraelbe. A világháló révén vagyunk kapcsolatban, ezúttal egy fordítást küldött. A közel-keleti országban megjelenő ingyenes újságról kiderítették az oknyomozó újságírók, hogy a főszerkesztője éjfélig marad a munkahelyén. Bezárkózik a szobájába, és telefonál, állítólag a miniszterelnökségre. Hiába fordultak azonban a kormányszervhez, nem kaptak választ a kérdésükre, vajon kinek a számát hívta.

Annyit azért megtudtak az újság munkatársaitól, hogy a legfontosabb hírek nem az ő szövegezésükben láttak napvilágot, hanem a kormányzatot kedvezőbb színben feltüntető módosítással. A magyarra fordított cikk szerzője elnevezte aktivistának az oknyomozókat, mert kiléptek a hagyományos újságírói szerepkörből, amidőn panaszukkal a legfelsőbb bíróságot keresték meg. Azt firtatja, hogy mi van, ha az események külső szemlélőjéből résztvevővé válik az újságíró. Az a benyomásom, hogy a kérdés nálunk is indokolt. A közelmúltból két eset keltett visszhangot, bár az izraelitől eltérő előjellel.

Szakmabeliek avatkoztak politikai folyamatba, midőn nem a tudósításukkal, hanem a durvaságukkal tettek szert országos hírnévre. Emlékezhetünk rá, hogy 2015 őszén, amikor tetőpontra hágott a hazánkon átcsapó menekülthullám, az N1 tévé operatőrnője elgáncsolta azt a muszlim férfit, aki futás közben kisgyereket tartott a kezében. Néhány hete pedig az erdélyi Tusnádfürdőn egy magyar diplomata férje, aki egyébként esküvői fotósként keresi a kenyerét, hajánál fogva rántott a földre egy fiatal nőt, mert az kifütyülte az éppen előadó Orbán Viktort. Az talán véletlen, hogy mindketten képek készítéséből élnek, de az már aligha, hogy az egyik aktivista Jobbikhoz tartozó televíziónál dolgozott, a másik meg a külügyminisztériumi konzulátus egyik munkatársnőjét boldogítja.

Nem azt állítom, hogy az úgynevezett aktivista újságírás nálunk kizárólag a jobboldaliakat jellemzi, a baloldali sajtó legújabb kori történetéből azonban nem találtam példát az otromba beavatkozásra. Ezzel együtt mindkét oldalon indokolt a kérdés: van-e létjogosultsága ama magatartásformának, hogy a média munkatársai ki-kilépnek a tudósító hagyományos szerepköréből? De az agyamban motoszkál egy másik kérdés is. Kampányolnak a politikusok, és mintha elvárnák az újságíróktól, hogy frontharcosként viselkedjenek, sőt a kormány ennek meg is teremtette a rendszerét. A kérdés tehát így hangzik: van-e még létjogosultsága a tudósítói pártatlanságnak?              

2 komment

Médianapló - Botka László, az ország (műsor)vezetője

2017. augusztus 15. 08:57 - Zöldi László

Mindig szerettem volna felnézni a magyar miniszterelnökökre, de nem sikerült. Mindegyikből hiányzott valami, leginkább a polgári demokráciában kikristályosodott politikai kultúra. Tőlünk nyugatra az utcán kezdik. Szórólapot osztogatnak, hogy beválasszák őket az önkormányzati testületbe. Még fiatalon beülnek a polgármesteri székbe, és megtanulják a városigazgatást. Parlamenti képviselők lesznek, és úgy negyven körül már az országban is ők gyakorolják a hatalmat. Elvégre nincs nagy különbség egy város és egy ország ügyei között, csak a lépték más.    

Szeged polgármesterét négyszer választották meg, legutóbb kétharmados többségre tett szert az önkormányzati testületben. A miniszterelnök-hiányos korszakban Botka Lászlóval is meg lehetne próbálkozni, de „Vaci Laci” - a pártjában így csúfolják - sokáig vacillált. Már-már lemondtunk róla, ám tavaly decemberben váratlanul bejelentette, hogy az ellenzéket kivezeti a válságból. Azóta megismerte az ország, én pedig nem tudom, hogy hányadán állok vele. Az a kép, amely kirajzolódott róla, nem rokonszenves. Még az is felötlött, hogy nálunk a polgármesterség nem a legjobb ajánlólevél az ország vezetésére.

Nem mindegy, hogy egy választott személy miként viselkedik nyilvános helyzetekben. Botka ilyesmiket mondott a nyilvánosság képviselőinek: „Maradjunk ennél a témánál!”, „Ha úgy kérdezi, hogy…, akkor…”, „Megelőzve egy másik kérdést is.”, „Ez álkérdés.” Elismerem, hogy a politikus hozza a döntéseket, ám az újságíróknak joguk van ahhoz, hogy a választópolgárok nevében firtassák a döntés indítékait. A macskakörmös megjegyzések azt sejtetik, hogy a szegedi polgármester épp az alaphelyzetet nem fogadja el; ő akarja uralni a beszélgetést. Tévedhetek persze, és csak arról van szó, hogy képtelen leszokni másfél évtized alatt beidegződött stílusáról, amellyel a városi önkormányzat üléseit vezeti. Bejelent, szót ad, megvonja a szót - irányítja (kordában tartja) a képviselők testületét.

Elképzelhető, hogy a pattogó hangvétel, a lekezelőnek ható modor eredményes lenne a kormány ülésein is. Kár, hogy a város és az ország vezetése között egy polgármesternek át kell verekednie magát az okvetetlenkedő újságírók gyűrűjén. Ez Botka Lászlónak eddig nem sikerült. De ha esetleg megbarátkozna a gondolattal, hogy a tévé- vagy rádióstúdióban nem ő a műsorvezető, talán nekem se kéne lemondani arról, hogy a tiszteletre méltó magyar miniszterelnök egy polgármester köpönyegéből bújik majd elő.  

1 komment

Médianapló - A nyilvánosság fórumai az utcán

2017. augusztus 14. 10:30 - Zöldi László

Csak most pótoltam egy áprilisi szokást. Húsvét után, amikor már tartós a kellemes idő, megszemléltem Pest főutcáját. A Margit hídnál ültem föl a nagykörúti Combinóra, elvillamosoztam a Boráros térig, átszálltam a Buda felől érkező hatosra, amely a másik oldalon visszavitt a Margit hídig. Közben számoltam a dobogókat, szétnyitható sátortetőket - a járdára kihelyezett kávézókat.

Az idén elmulasztottam a tavaszi seregszemlét, tegnap azonban sort kerítettem rá. 98 utcai kávézót számoltam össze, ami nem jelenti azt, hogy csaknem száz kávéház található a nagykörúti épületekben. Némelyik vegyesbolt-tulajdonos is kitesz egy asztalt meg két széket, az üzlet előtt több nem is férne el. Tavaly még csak 68 kávézó suhant el előttem, most pedig az a benyomásom, hogy a szűkülő nyilvánosságban szaporodik a hatóságilag nehezebben ellenőrizhető utcai találkahelyek száma.   

A kétezres évek elején a Ludwig-múzeumban rendeztek egy kiállítást, amelyről egy számra és egy illatra emlékszem. Kolumbiai kávé aromája hatotta át a termeket, 352 budapesti kávéház hajdani berendezési tárgyait nézegethettük. Ha a teremőr nem pillantott oda, megsimogattam Ady asztalát, Rejtő Jenő kedvenc székét, Márai tintatartóját. Az utóbbi fanyarul jegyezte föl, hogy azért emigrált, mert Rákosi megszüntette a kávéházakat, amelyek terjedelmes márványasztalánál nagyregényt írhatott. A helyükbe lépő presszók kicsiny asztalánál már csak epigrammára telt, ami nem az ő műfaja.

Leginkább azok jártak kávéházba, akiknek ősztől tavaszig nem telt arra, hogy átfűtsék a hónapos szobájukat (mai kifejezéssel az albérletüket). Ha törzstagnak számítottak egy asztaltársaságban, még hitelt is kaptak a főpincértől feketére meg vizeszsömlére. Jómagam a múlt század 90-es éveitől laktam a kárpitosok utcájában. A házunkat 1913-ban építették a kárpitos szakszervezet tagdíjaiból. A földszinten, ahol most egy albán pék működik, a kárpitosok kávéházát rendezték be. Az apró, zsúfolt műhelyekben szállt a por, a főnök meghívta hát kávézni a leendő vevőt, hogy kulturáltabb körülmények között beszélje rá az üzletre.

Azóta sok minden történt a zaklatott múltú kávéházzal, át is tettük székhelyünket a Nagykörút és a Baross utca sarkára. Ha azokkal találkoztam, akik nem álltak annyira közel hozzám, hogy otthon lássam őket vendégül, az immár Stexnek elnevezett kávéházban üldögéltünk. Vagy tavasztól őszig kint, az utcai kávézóban. Bár az eszmecserékből nem sok pénzt láttam, majdnem sikerült megváltanunk a világot.  

1 komment