Bár eredetileg másról akartam írni, hatalmába kerített egy ma reggeli érzés. Nyolc után néhány perccel mentem le a postaládához. Azért nem korábban, mert az újságot kézbesítő harminc körüli fiatalember nemrégiben elmagyarázta a helyzetünket. Megérti persze, hogy okkal ragaszkodom a Magyar Postával kötött szerződéshez, miszerint hétig köteles kihozni az újságot, de hosszú az utcánk. Mire a végére ér, elmúlik nyolc is. Legföljebb annyit tehetne, hogy nem végez velünk, hanem kezd, akkor azonban az utca másik végén lakók járnának rosszul.

Ezt alighanem másoknak is elmondhatta a házból, mert ma reggel hárman álltunk a lépcsőházban. Egy mérnök az első emeletről, egy másik mérnök a negyedikről és személyemben egy újságíró a hatodikról. A jelenet azért volt mulatságos, bizonyos értelemben talán még tragikomikus is, mert ugyanazt a lapszámot kotortuk elő, ki-ki a maga postaládájából: a Népszaváét. Ez nekik is feltűnt, beszélgetés közben pedig kiderült, hogy az egyik mérnök évtizedekig a Magyar Nemzetre fizetett elő, a másik meg a Népszabadságra. (Én szakmai okból mindkettőre, plusz a Népszavára is.) 2018 májusára azonban úgy alakult Magyarországon a sajtóhelyzet, hogy mindhárman az egyetlen talpon maradt ellenzéki napilapra „fanyalodunk”.

A papír alapú tájékozódás beszűkülése azt sejteti, hogy a Népszavát nehezebb körülmények közé sodorta a kormányzati médiapolitika, mint ahogy azt a kiadója és a szerkesztői esetleg feltételezik. Nemcsak 1877 májusától formálódó hagyományaihoz híven a baloldalról érkezetteket kell információkkal ellátnia, hanem ama konzervatív polgárokat is, akik velünk együtt nem akarnak álhíreket és gyűlölködő jegyzeteket olvasni a kormánypárti sajtóban. S mert ikerházban lakunk, a másik lépcsőházban is akad egy idős hölgy, aki a Népszavát olvasta. Idén április végéig a mintegy száz itteni lakó közül összesen hatan lapozgattuk tehát a patinás újságot. Hogy a hölgy milyen indítékból, azt nem tudom, mert lemondta az előfizetést. Csakhogy kulcshelyzetben van.

Évekkel ezelőtt ő csináltatott kulcsot az akkori kézbesítőnek, ezért most visszavenné. Némi töprengés után ezer forinttal ösztönöztük, hogy ne kérje vissza a bejárati kulcsot a mostani kézbesítőtől. Akinek már csak előre kéne venni bennünket, hogy reggelente hét körül, gőzölgő kávé mellett olvashassuk az egyetlen magyar nyelvű napilapot, amelyből még különösebb torzítás nélkül lehet tájékozódni.