Gunther porosz. Mérnök, és mielőtt nyugdíjba ment volna, kiemelt építkezéseket menedzselt. Egy kolozsvári költő lányát vette feleségül, akit a görög tengerparton ismert meg. Anyósa azonos az én fogadott anyámmal. Guntherrel barátságba keveredtünk, most épp itt van Pesten, tegnap este elvittem az Erkel Színházba, egy balett-előadásra. A táncot, ha jó, mindenki megérti. Közös barátunk szerzett jegyet, és a lelkemre kötötte, hogy meséljem el Gunthernek, ki az a Tennessee Williams, mi az A vágy villamosa - egy mérnöknél sosem lehet tudni.

Elmulasztottam azonban a felvilágosítást, egyszerűen elfelejtettem. A zsúfolt, kétezer nézőt befogadó teremben már kialudt a fény, és feltárult előttünk a színpadkép, amidőn Gunther bekapcsolta az okostelefon halovány fényforrását, és a jegy hátoldalára írta: „Mit jelent németül a darab címe?” Elkértem tőle a golyóstollat, és a jegyem hátoldalára betűztem a magyar cím szó szerinti fordítását: Der Traum der Strassenbahn. De nem hagyott nyugodni a látvány, a táncjáték jelenetei ugyanis nem föltétlenül álomképnek hatottak. Azon tűnődtem, hogy erősebb kifejezést kéne használni.

Elvégre Blanche, a házassági kalandból végérvényesen hazatért asszony epekedett, sóvárgott, vágyakozott. A magyar címbe a fordító Czimer József aligha véletlenül csempészte a vágy szót. Márpedig az nem Traum, hanem Sehnsucht. Felkattintottam az okostelefon fényforrását, és a jegy hátoldalára írtam: Die Sehnhsucht der Strassenbahn. Most már az előadásra összpontosíthattam, gyorsan elröpült hatvan perc. A szünetben Heineken-sört ittunk vörös csillagos üvegből, és a porosz mérnök elmondta, hogy a prózai változatot Endstation Sehnsucht (Végállomás vágyálom) címmel játszották a városuk színházában.

Szerinte a német cím jobban adja vissza, hogy a családon belüli erőszak áldozatává vált Blanche egy elmegyógyintézetben köt ki - mint Williams nővére is. Megkérdezte, vajon megfigyeltem-e, hogy az egyik jelenetben két tengerésztiszt csókolózott, amivel a magyar koreográfus utalt az író homoszexuális társára, a második világháborúból hazatért tengerészre. Ezt nyilván azért jegyezte meg Gunther, mert az ő apja, egy Wehrmacht-katona nem tért haza a második világháborúból. Az árván maradt fiúnak ezért kellett átköltöznie Németország nyugati felébe, a Ruhr-vidékre.

Egyébként a táncjáték második része negyven percig tartott. Változatlanul tetszett, előadás közben pedig fel-felötlött, hogy a német mérnökök milyen műveltek és érzékenyek.