A publicisták kedvelik a történelmi párhuzamokat. Az Orbán Viktor nevével fémjelzett rendszerről tűnődve gyakran lyukadnak ki Rákosiénál. Kísértetiesen hasonlónak vélik a hatalom gyakorlását. Van ebben logika, két eltérő mozzanatot mégis érdemes figyelembe venni.

Az egyik az, hogy Rákosi Mátyás országlása idején megszálló csapatok tartózkodtak nálunk. A tar politikus pedig alig egy évig, 1952. augusztus 14-től 1953. július 4-ig volt a hatalma csúcsán, amikor egyszerre vezette az állampártot és a kormányt is. Előtte viszont mindegyik kormányban ő volt a szürke eminenciás. A második emberként helyettesítette a „főnökét”, ha azt köztársasági elnöké választották (mint Tildy Zoltánt), vagy emigrációba kényszerítették (mint Nagy Ferencet). De inkább a háttérből irányította a politikai és gazdasági szerkezet, valamint a nyilvánosság gyökeres átalakítását. Bár neki sem esett rosszul, ha dicsőítették.

A mából visszatekintve némileg mégis logikus a történelmi párhuzam. Az a benyomásom, hogy az ellenzéki pártok 2018-ról beszélnek, és 2022-re készülnek. Az akkori pártok vagy behódoltak, vagy kiszorultak a parlamentből. Vajon lehet-é demokratikusnak tekinteni az 1949. május 15-i választást, amelyen a Magyar Függetlenségi Népfrontba tömörült pártok 96,27 százalékkal nyertek, és az ellenzéket mindössze egyetlen párt képviselte a maga 76 ezer szavazatával, amely fél százalékot és két mandátumot ért? A hajdani pártoknak érdemes volt-e egymással civakodni, marakodni, perlekedni, torzsalkodni annak reményében, hogy túlélik a nehéz helyzetet, és a legközelebbi választáson legyűrik a kamarillapolitikában felülmúlhatatlan Rákosit?       

Aki szűkebb érdeklődési körömben, a nyilvánosságban „nagykörúti bulvárveszélyre” és papírhiányra hivatkozva több száz újságot szüntetett meg, és legalább ezer újságírót távolított el a szerkesztőségekből. Továbbá megszüntette a civil szervezeteket (még a baloldali dalárdákat és turista-egyleteket is), államosította a tíz főnél többet foglalkoztató magáncégeket, és a „kulákok” padlásáról lesöpörte a termést, ráadásul 400 ezer embert perbe is fogott. Mindezzel magyarázható, hogy 1953. május 17-én a választásra jogosultak 98 százaléka ment el szavazni, és 98,2 százalékuk a Népfront jelöltjeire voksolt. A 298 főnyi országgyűlésben 206-an képviselték az állampártot. A maradék 92-őt azért nevezte párton kívülinek a korabeli sajtó, mert addigra már elenyésztek a pártok.