Tegnapi bejegyzésem egyelőre nem váltott ki vitát. Talán azért nem, mert a jelzős vagy jelző nélküli (Nemzeti) Sajtóalap korántsem az a téma, mely megmozgatná a közvéleményt. Ettől persze még érdekelhet, elvégre a legutóbbi évszázad magyarországi médiapolitikáját tanítottam hét felsőoktatási intézményben. A gondolatmenet folytatására ösztönöz egy ímél, amelynek küldője elmarasztalja Lendvai Ildikót, aki szerinte a 2002-es koalíciós tárgyalásokon nem harcolt eléggé az akkor még csak jelző nélküli Sajtóalap bevezetéséért.

Sem a hozzászóló, sem e sorok írója nem voltunk ott a koalíciós tárgyalásokon. Ha Lendvai Ildikó fontosnak tartja, bizonyára kifejti majd, hogy miért vérzett el a javaslat. Vajon az MSZP képviselői nem tartották elég mérvadónak ahhoz, hogy ragaszkodjanak hozzá? Vajon igaz-e, hogy megszokták a médiát hatalmi eszköznek tekinteni, ezért könnyen engedték el az elnökségi médiafelelős által a párt választási programjába szuszakolt mondatot? E kérdésektől függetlenül megvédeném a hajdani médiafelelőst, később a magyar szocialisták elnökét, mert immár nyugdíjasként hajlamos önkritikusan visszanézni a múltba.

Tegnap már idézett megállapításában („Még kormányon létre kellett volna hozni egy olyan nagy sajtóalapot, amely a helyi sajtót, valamint a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót pályázatokkal támogatja.”) azonban van egy félmondat, amely vitára késztet. Én ugyanis nem azzal jöttem haza az NSZK-beli tanulmányutakról, hogy a választási győzelem után létrehozandó Sajtóalapnak a politikai pluralizmust igényesen szolgáló sajtót kellene támogatnia. A tekintélyes, pártoktól független tagokból álló kuratóriumok tőlünk nyugatra nem a parlamenti arányoknak megfelelő mértékben támogatták a pártokhoz húzó szerkesztőségeket, hanem az ideológiailag független, például esztétikai értékeket méltányolták. Az anyagi támogatással tehát nem a politikai csoportokhoz tartozást erősítették, hanem a tőlük való eltávolodást jutalmazták.

Elismerem, hogy 2002-ben már az is nagy lépés lett volna, ha a politikai pluralizmusnak megfelelő sajtóviszonyok alakulnak ki nálunk. Átmenetileg ma is beérném ezzel, mert a jelenlegi helyzethez képest fejlődésként könyvelhetnénk el. Tünet értékű, hogy a hazai médiapolitika tragikai vétsége, a (Nemzeti) Sajtóalap mellőzése másfél évtizednyi késéssel, egy önkritikus megjegyzés nyomán bukkant elő a feledés homályából.