Üldögélünk a digitális kávéház törzsasztalánál. Beszélgetünk, diskurálunk, eszmét cserélünk. Okos mondatok hangzanak el a tegnapi bejegyzésemről, egy-két pontosítást meg is köszönök. E körben jól érzem magam, nem értem azonban, hogy miért inkognitóban foglaltak helyet. Van még két üres szék, ezekre végképp ismeretlen, ráadásul kásásan beszélő emberek telepednek. Néhány fröccs után jöttek át az épület másik szárnyából, a digitális kocsmából.

Bejegyzésem tegnap este hat és hét között került föl az Index.hu fórumára. Azóta 12083-an olvasták, és 63 kommentben szóltak hozzá. Okosan vagy indulatosan, ezúttal is vegyes a felhozatal. Meglep viszont az egyik mondatom karrierje. Öten is elmarasztalnak, mondván: igazi értelmiségi nem írja magáról, hogy értelmiségi. Az olykor trágár megbélyegzéseknek semmi közük a bejegyzés témájához, mindazonáltal tűnődésre késztetnek. Tizenöt könyv után talán állíthatnám, hogy értelmiségi vagyok, de nem szoktam. Akik ismernek, anélkül is elhiszik, hogy szóba hoznám. Vajon mit is írtam tegnap?

„Mi, értelmiségiek hajlamosak vagyunk arra, hogy ha nem értünk valamit, olyan összefüggést vázolunk fel, amely érdekesen hangzik.” Biztos, hogy ez a kivagyiság, az önhittség, a nagyképűség megnyilvánulása? Szándékom szerint annak felismerése, hogy az iskolázott emberek nehezen viselik el a tanácstalanságukat, sebezhetőségüket. Nem ismerjük ki magunkat a fejlemények között, ezért látványos elmélettel kötjük össze a rejtelmes részleteket. Ha már egy társadalmi réteget jellemeztem az idézett mondattal, inkább kritikával illettem, némi öniróniával is fűszerezve.

Ismerős a jelenség enyhébb, fájdalmasabb formája is. Évtizedek óta tanítok, és vissza-visszatérő élményem, amit a főiskolások és az egyetemisták meséltek. Az első év után hazalátogattak az óhatatlanul rájuk ragadt értelmiségi látásmóddal, és a családi asztalnál valamit a fonákjáról mutattak be, valakit csipkelődve jellemeztek. A csúfondáros, gunyoros, kesernyés megjegyzést zavart, olykor dermedt csönd fogadta. Az első generációs értelmiségi ekkor vette észre, hogy otthon hagyott szerettei már nem értik az ő észjárását. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, ha félreértik, és még meg is sértődnek.

Az a benyomásom, hogy tegnap este óta a Médianapló immár a közélet szerves része. Vonatkozik rá Török Gábor politológus mélyen szántó megállapítása: „A közéletben nincs irónia, mert az emberek nem értik, vagy félreértik.” (ATV, 2017. június 21.)