A rádió- és tévéműsorokban vitatkoznak a CEU-ról. A stúdióvendégek különbözőképpen ítélik meg a Közé-európai Egyetem elleni kormányzati támadást, abban viszont egyetértenek, hogy a tízezres fővárosi tüntetés aligha rázza fel az országot. Azért marad csöndben „a vidék” - így foglalták össze a köznapi tudat szférájában élő embereket -, mert azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák-e a Budapesten berendezkedett amerikai egyetemet.

Leszámítva a főváros és a vidék szembeállítását, hajlanék erre az álláspontra, van azonban egy mozzanat, amely tűnődésre késztet. Csányi Vilmos magatartáskutató 1956-ban volt egyetemista, és 2003. március 27-én így emlékezett a 168 Óra című hetilap hasábjain: „Elmentünk tüntetni a menzanormákért, erre kitört a forradalom.” Ha 1956. október 23-án este írtam volna e Médianaplóba, bizonyára azt jegyeztem volna föl, hogy az egyik nap sárgaborsó főzelék, a másik nap sárgaborsó leves híre el sem jut a magyar társadalomhoz. Rétegprobléma, ha úgy tetszik: értelmiségi nyavalygás, bár éppenséggel tudhatták a diákok szülei és rokonai, hogy eszik vagy isszák. Vajon mivel magyarázható, hogy mégis tömegfelvonulás lett belőle, és másnap felbolydult az egész ország?

Mire az egyetemisták elértek a budai Bem-szoborhoz, valahonnan előkerültek a táblák, hogy „Vesszen Kucsera!”. (Háy Gyula író fullánkos cikkében Kucsera elvtársnak nevezte a műveletlen, kipofásodott, basáskodó párttitkár típusát.) Az Irodalmi Újság című értelmiségi hetilapban megjelent portré és az egyhangú menzakoszt szikraként lobbantotta lángra az országban felgyülemlett gyúanyagot. Az a tömegérzület robbant, amely a meggyötört, megalázott nép elégedetlenségét fejezte ki a Rákosi-rendszer iránt. Ezzel az erővel a fővárosi értelmiség és az egyetemi ifjúság múlt vasárnapi tüntetése is lehetne szikra - ha a mai magyar társadalom közérzete robbanás közeli állapotban volna.

Talán van is, félő azonban, hogy ezt nem tudják az ellenzéki pártok. Vagy most kezdik járni a vidéki Magyarországot, hogy rácsodálkozzanak a helyi problémákra, mint a Momentum huszonéves mozgalmárjai. Vagy elveszítették társadalmi beágyazottságukat, mint a szervezeti és filléres gondokkal küszködő MSZP enervált politikusai, és legföljebb kapiskálják, hogy mi fáj az embereknek. A két történelmi helyzet között az a különbség, hogy a Rákosi Mátyás nevéhez kötődő diktatúrában nem voltak ellenzéki pártok. Talán ezért is ért össze a fővárosi értelmiség és a vidéki nép közérzete.