A Népszabadság körüli vitában firtatják az MSZP felelősségét is. Nem minden ok nélkül, mégis az a benyomásom, hogy a cikkírók nem jó helyen keresik a ludast. Máshová helyezném a hangsúlyt, a szocialisták felelősségére az egész magyar sajtóért. Akik megszólaltak közülük, egy kivételével nem értik a polgári demokrácia médiapolitikáját. Lendvai Ildikó viszont egy tévéműsorban utalt a skandináv modellre. Ha sikerült volna meghonosítani - fejtegette -, talán be sem következett volna a Népszabadság megszüntetése. Az utalást kevesen értették, megpróbálom értelmezni.

Az MSZP 2002-es választási programja még tartalmazta azt a pontot is, hogy a győzelem után létre kéne hozni a Sajtóalapot. E sorok írója a skandináv modellnél jobban ismeri az NSZK-beli gyakorlatot, a kettő között azonban nincs lényeges eltérés. Úgy foglalhatók össze, hogy vannak olyan újságok, amelyek értéket teremtenek, mindazonáltal veszteségesek. Az életben maradásukhoz szükséges különbséget pótolja a Sajtóalap ama pénzből, amelyet a lapkiadók adójából különít el az állam. A kuratóriumban pedig a közélet néhány tekintélyes civil képviselője dönt a támogatásról.

Az MSZP megnyerte a választást, a koalíciós tárgyalásokon azonban elvérzett a Sajtóalap. Elképzelése nem tetszett az SZDSZ-nek, amelynek azért nem rónám föl a teljes felelősséget, mert az MSZP képviselőiből is hiányzott a médiapolitikai felkészültség, hogy megvilágítsák a javaslat jelentőségét. Azt, hogy a polgári demokráciára jellemző választási vetésforgóban a hatalmon lévők ellenzékbe szorulhatnak, és akkor jól jön nekik, hogy az értékrendjükhöz kapcsolódó szerkesztőségek életben maradnak.

Lendvai Ildikó egyébként azt válaszolta a műsorvezető kérdésére, hogy 2010-ben Orbánék bizonyára megszüntették volna a Sajtóalapot. Erről már sohasem lesz bizonyítékunk, ám logikailag adódott volna másik lehetőség is: átkeresztelik Nemzeti Sajtóalapra, és a kuratóriumból nem utálják ki a közélet legtekintélyesebb tagjait, akik továbbra is pótolgatják az értéket teremtő szerkesztőség veszteségét. Még az is felötlött, hogy a Nemzeti Sajtóalap meglepő módon több pénzt oszthatott volna szét, mint a Sajtóalap. Az Orbán-kormány ugyanis törvénybe iktatta azt a fránya reklámadót, amelynek meghatározott százaléka bővíthette volna a kuratórium lehetőségeit.

Aztán felébredtem, leballagtam a lépcsőházba, kinyitottam a postaládát, és nem találtam benne az épp egy hete elemésztett Népszabadságot.