Kollégám ma reggel hívott föl. Csipkelődve tette szóvá, hogy miközben tegnap „több mint 200 ezresre” saccoltam a napilap olvasottságát, elfeledkeztem arról, hogy egyre többen böngészik az okostelefon piciny képernyőjén is. Igaz, köszönöm a pontosítást. De aztán föltette a kérdést, amiért voltaképpen hívott: vajon mivel magyarázható a Népszabadság kiszolgáltatott helyzete? Megpróbálok válaszolni.

Az országos napilap nem volt mindig veszteséges vállalkozás. Ismereteim szerint utoljára 2007-ben könyvelhetett el nyereséget, és 2010 óta lóg fölötte Damoklész kardja. A szerkesztőség erős jogokat szerzett, nélküle például nem lehetett főszerkesztőt választani, és az újság nevét sem lehetett megváltoztatni. Igen ám, csakhogy ezek a jogok megkérdőjelezhetővé váltak, amint három egymást követő évben veszteséges lett az újság. A részletekkel nem untatom az olvasót, a lényeg pedig az, hogy 2012-ben az MSZP lemondatta a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi elnökét, Földes Györgyöt, aki nyilvánosan kifejtette, hogy ő bizony nem válna meg a Népszabadság 27,6 százaléknyi részvényétől. Álláspontja rokonszenves és méltánylandó, mindazonáltal a választási vereség után anyagi gondokkal küszködő szocialistáknak a tulajdonész arányában kellett volna pótolniuk a veszteséget.   

A Földesnél készségesebb utódot, Kránitz Lászlót hallottam néhányszor beszélni, és médiapolitikát előadó egyetemi-főiskolai oktatóként mindannyiszor felötlött, vajon átengedném-e a vizsgán. 2015 közepén ő adta el egy osztrák sajtóbefektetőnek az alapítványi tulajdonrészt. Pecina úr pedig a dolgozók egyesületétől is megszerezte az 1,4 százalékot, illetve a munkatársaktól a 0,1 százalékot. Továbbadás esetén azonban szembesülhet egy (tulajdon)jogi bökkenővel. A kisrészvényesek között akadnak néhányan, akik nem váltak meg a pakettjüktől, amelyhez érzelmi okból ragaszkodnak. Nekik is bele kéne egyezniük abba, hogy a Népszabadság például Mészáros Lőrinchez kerülhessen. 

De tételezzük föl, hogy a jelenlegi tulajdonosnak sikerül megállapodni a kisrészvényesekkel, a potenciális vevőnek, a miniszterelnökhöz közel álló felcsúti polgármesternek viszont nem sikerülne maga mellé állítani a szerkesztőség munkatársait, ráadásul az új olvasótábor is csak lassacskán gyűlne össze. Egy laphálózat zászlóshajója lomha cirkáló, nehezen (pál)fordul. Attól tartok, hogy pacifikálása önmagában is megérné a kormányzati fáradságot, mert egy szakmai gondolkodásmód, egy világnézeti értékrendszer ellehetetlenítését eredményezné.