A hét közepe óta vagyok nyugtalan. Akkor jelentette be rendkívüli sajtótájékoztatón a Magyar Birkózó Szövetség kigyúrt testű elnöke, hogy a kormány mérlegeli, nem kéne-é a honvédséget országhatáron belül rendészeti célból foglalkoztatni. Németh Szilárd szavaiból azt vonták le a nyilvánosság képviselői, hogy ha az összeálló parlamenti kétharmad (a kormányzó Fidesszel és KDNP-vel karöltve az ellenzéki Jobbik) komolyan veszi a bejelentést, akkor Magyarországon szükségállapotot vezetnek be.

Ama kisebbséghez tartozom, amely vitatja e feltételezést. 2010 óta ugyanis szükségállapot van Magyarországon, csak még nem tudatosodott bennünk eléggé. A második Orbán-kormány mindent másként csinál, mint az elődei (például az első Orbán-kormány). Elfogadtatott vagy ezer törvényt az országgyűléssel, köztük az Alaptörvényt is, amelyet most készül módosíttatni, hogy a parlament rendkívüli ülésén tizenhárom jogszabályt tehessen alkalmassá a menekültügy kezelésére. Ahogy kivettem a kormánypárti politikusok megnyilvánulásaiból, a menekültek megrendszabályozására nemcsak a hadsereget vetnék be. Az állami hatóságok felhatalmazás nélkül törhetnének be a lakásunkba, vajon nem rejtegetünk-e iszlám terroristákat, és lehallgathatnák a magántelefonjainkat is, vajon nem segítünk-e gyanúba fogott karitatív szervezeteknek.

De ha a hideg beköszöntével lanyhul majd a menekültek rajtunk átzúduló hulláma, akkor nyakunkon maradnak a szükségállapotos törvények. A legutóbbi fél évtizedből is örököltünk néhányat, amelyek más okokra hivatkozva születtek. Csakhogy mindössze azt az egyet értelmeztük, amely a szűkebb érdeklődési körünket korlátozhatta. A kormány törvénybe foglaltatta ugyan, hogy azt csinál velünk, amit akar, de megelégedtünk azzal, hogy a jogszabály legsúlyosabb paragrafusait mégsem alkalmazta. Ettől azonban nem vesztették az érvényüket, erről szoktuk társaságban viccesen megjegyezni, hogy „akár lövethetne is ránk”.

Nem volt szép tőlünk, hogy homokba dugtuk a fejünket, és azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nem értünk a többi szakmához. Egyébként sem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek. Mellesleg épp azért lettem nyugtalan a hét közepén, mert a rendkívüli sajtótájékoztatón megláttam a Magyar Birkózó Szövetség kormánypárti politikusként is dolgozó elnökét. Felfigyeltem arra, amit eddig nem vettem észre. Úgy gyűrte maga alá a birkózók gyanútlan, befelé forduló társadalmát, hogy nem gyűrték karfiollá a fülét.