A hazai újságok számára kínos pillanatokat hoznak a negyedéves adatok. A nyilvánosság előtt ilyenkor derül ki, vajon a legutóbbi három hónapban mennyivel csökkent a példányszámuk. Néhány napja jöttek ki a második negyedév számai, azóta tucatnyi értékelést olvastam róluk. Összefoglalom őket.

A legnagyobb példányszámú politikai napilap, illetve a tisztázatlan hátterű új tulajdonos martaléka lett a Népszabadság (napi átlagban 43171 példánnyal). A kormánypárti sajtó zászlóshajója, illetve a közhivatali előfizetések ellenére is lefelé csúszik a Magyar Nemzet (37539). A baloldali pártok magára hagyták a Népszavát, amely filléres gondokkal küszködik, illetve a magányában mintha magára talált volna (14001). Széles Gábor a magánvagyonából tartja el a Magyar Hírlapot, illetve a legutóbbi negyedévben már nem is auditáltatta (hitelesíttette). Vagyis a szerkesztőség az első negyedéves napi 7625 példánynál is rosszabbul teljesített a másodikban.

Haldoklik a napi sajtó - vonhatnók le a következtetést, ha két mozzanat nem árnyalná a helyzetet. Az egyik az, hogy a cikkek csak az országos terjesztésű újságok ellentmondásait feszegetik. Holott vannak még napilapok a vidéki Magyarországon, némelyik megyében kettő is, és az ő példányszámuk jóval kisebb mértékben csökkent. Közöttük a Népszabadság és a Magyar Nemzet csupán a középmezőny elején található, a Népszava az utolsó harmadban, a legkisebb megyék napilapjaival együtt, a Magyar Hírlap pedig a Dunaújvárosi Hírlappal versenyez az utolsó helyért.

Az országos mezőnyben tehát még rosszabbul áll az országos napilapok szénája, mégis volna egy reménysugár, amely más színben tüntetné föl a helyzetet, ha a tulajdonosok nem titokzatoskodnának. Mindegyik politikai napilapnak van ugyanis online változata, amelynek olvasottsága nem kísérhető figyelemmel, noha a nyomtatott és a digitális változat iránti érdeklődés együtt dönti el egy újság-márka sorsát. A szegényedő olvasók hajlamosak kilépni az előfizetők közül, de nem föltétlenül távolodnak el ama értékrendszertől, amelyet a politikai napilapok képviselnek, inkább az online változathoz igazolnak át.

Szívesen számolnék be az együttes hatásról, csakhogy a médiafogyasztást elemzők megkímélnek bennünket az összefüggésektől. Már azzal is elégedett volnék, ha kiderülne, hogy a szerkesztőségek rendelnek tőlük értékelést, amelyet azonban még nem kötnek az orrunkra.