Minden csoda három napig tart, de az ügyeletes „hír” szavatossága még nem járt le. Két és fél nappal ezelőtt ezt találta mondani a 400 méteres vegyesúszás újdonsült Európa-bajnoka, Verrasztó Dávid: „Magyarországon az EB-arany szart sem ér.” Elszólását csócsálja a sajtó, bár a berlini magyar küldöttség vezetője, Gyárfás Tamás gyorsan helyre tette, mondván, hogy a Magyar Úszó Szövetség nem kívánja Verrasztó Dávidot szóvivőként alkalmazni, a pénzjutalom azonban jár neki.

A szerkesztőségek utána is néztek a szabad szájú úszóbajnok megjegyzésének, és kiderült, hogy amíg egy olimpiai bajnokság 35 millió forintot ér, az Európa-bajnokság mindössze egymilliót. Ez még akkor is aránytalan, ha a négyévenként megrendezett olimpiának nagyobb az értéke, mint az évente vagy kétévente zajló EB-nek. Ennél többet nem is fűznék hozzá, csakhogy van itt még valami. Az iménti mondatban akaratlanul is átvettem egy rövidítést, elvégre az Európa-bajnokság magától értetődően EB a sportberkekben. Erről jutott eszembe egy történet. A múlt század hetvenes éveiben a Magyar Ifjúság című ifjúsági hetilapnál dolgoztam, és az egyik alapító-szerkesztőtől hallottam.

A hatvanas években Jugoszlávia elnöke ellátogatott Magyarországra, és az első oldalon imigyen adott róla hírt a 200 ezer példányban megjelenő újság: „Tito marsall hazánkba érkezett”. Igen ám, de a hetilap olyan nagy méretű volt, hogy garzonban nem lehetett szétnyitni. A szalagcím mellett maradt még hely egy másiknak is, de annyi már nem, hogy kifért volna az Európa-bajnokság. Ezért ugyanazokkal a 48 pontos (óriási) betűkkel ezt biggyesztette oda az óvatlan szerkesztő: „Budapesten a súlyemelő EB”.

E rovat törzsközönségéből a fiatalabb olvasóknak írom, hogy Jugoszláviát a negyvenes évek végén kiátkozták a „szocialista béketáborból”, és a Rákosi-korszakbeli sajtóban „a láncos kutya” eposzi jelzővel illették a vezetőjét. A két ország viszonya gyökeresen megváltozott ugyan a Kádár-korszakban, az eposzi jelző és rokon értelmű változatai azonban változatlanul érzékenyen érintették Titót és környezetét. Ezzel magyarázható, hogy az összeolvasott címekből diplomáciai botrány kerekedett. A Magyar Ifjúság-munkatársak ötévenkénti találkozóin azóta is vitatkozunk arról, vajon az olvasószerkesztő csak fegyelmit kapott-e, vagy ki is rúgták.