A tegnapi jegyzet visszhangjára nem panaszkodhatom. Érzékeny pontot érinthettem, ha néhány ezren kattintottak rá, és sokan kommentelték is. Ráadásul a hozzászólók alig foglalkoztak szerény személyemmel - köszönet érte -, inkább a témára, az MSZP és a baloldal helyzetére összpontosítottak, pro és kontra persze. Egyetlen megjegyzés verte ki nálam a biztosítékot. Az egyik kommentelő Lendvai Ildikóra utalva ezt írta: „Nem bántam volna, ha a szülei áldozatul esnek a holokausztnak.” Lezsidózta tehát, a magyar fikakultúra büszkeségére.

A szocialista politikus bizonyára megszokta az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket, ráadásul fogalmam sincs a családi viszonyairól. A sorsom azonban úgy hozta, hogy három olyan városban is éltem, Kecskeméten, Szegeden és Debrecenben, ahol az édesapja csinált színházat. Lendvai Ferenc jóvoltából ismertem meg például Németh László drámáit, ezekről a szép és gondos előadásokról a legnevezetesebb. Nagyon kevesen voltak nála elkötelezettebbek a magyar drámairodalom iránt, vétek lett volna elvesznie a második világháború forgatagában. Legyen bárkinek bármilyen véleménye a közéleti pályára lépett lányáról, nem elegáns, ha vele együtt az apját (és az anyját) is kitagadják a nemzetből.

Van azonban ennél nagyobb bűne is a kommentelőnek: álnévként a Juhász Jácintot választotta. A kitűnő színész viszonylag rövid pályafutás után, 1999-ben halt meg (az idén töltötte volna be a hetvenet). Láthattam utolsó szerepében, a Madách Színházban. Az antiszemita hozzászóló pechjére Nahum koldust játszotta az anatevkai zsidó gyülekezetből a Hegedűs a háztetőn című musical-ben. Valószínűleg már nem tudott beszélni, mert a rendező Kerényi Imre (nocsak, egy érdekes név) néma szerepet adott neki. Rongyokba burkolt, csontig soványodott teste magához vonzotta a tekintetet, láztól égő szemével kiragyogott a tömegből. Lehet, hogy azért figyeltem a mimikáját és a metakommunikációját, mert akkoriban olvastam, hogy gyógyíthatatlan betegséggel küszködik, és megjelentek előttem az izmos hősök, akiket színházban és különösen filmekben jelenített meg. Ezzel az emlékképpel úgy jöttem ki a Madách épületéből, hogy villanásnyi megnyilvánulásai annyi év múltán is felidéződnek.

Az álneves kommentelőnek egyetlen mondatban két halott művész emlékét sikerült meggyaláznia. Ehhez képest igazán semmiség egy élő politikus pocskondiázása.