Ma  reggel elsétáltam a Orczy tértől a Nagykörútig. Úgy húsz percig tartott az út, a távolság nagyjából két kilométer. Volt időm gondolkodni az újságok árusításáról.

Az Orczy tér és a Baross utca sarkán áll egy fabódé. Ha Nyíregyházáról Miskolcon keresztül, a Keleti pályaudvar felől érkezem, itt szoktam lapokat venni. Nem szűnt meg, de kiesik a látószögemből. Vagy hatszáz lépéssel arrébb, a Kálvária téren, a postahivatal és a troli megálló között található egy alumínium házikó, rajta évek óta lakat. Újabb ötszáz lépésnyire, a Koszorú utca sarkán, a zebránál szintén állt egy alumínium bódé. Vajon milyen lehetett benne nyáron üldögélni? Ezt azonban nem kérdezhetem meg a bérlőjétől, noha annak idején sokszor vásároltam nála Nemzeti Sportot.

Négyszáz lépésnyire, a Horváth Mihály tér sarkán, a patika előtt állt egy régi típusú, szűk faházikó. Sovány, nehezen lélegző férfi bérelte, nála vettem legtöbbször újságot. Mindig szóba elegyedtünk, így tudtam meg, hogy rokkant nyugdíjas. Vagy fél évtizede, egy nyári hajnalon hatalmas csattanásra ébredtem. A nyitott ablakhoz rohanva azt láttam az ötödik emeletről, hogy teherautó sodorta el a bódét. Még szerencse, hogy nem kucorgott benne a gazdája.

Hatszáz lépésnyire, a Baross utca és a Nagykörút sarkán áll az Orczy térivel azonos gyártmányú fabódé. Évekig váltotta egymást benne két nyugdíjas korú asszony. Hajnalban kezdett a vékonyabbik, ezt onnan tudom, hogy amikor a Nyugati pályaudvarról, Szolnokon keresztül utaztam Nyíregyházára, hat előtt néhány perccel mindig ő szolgált ki, Ebéd után érkezett a társnője, egy-két óráig együtt rendezgették a magazinokat, majd a deklasszált úriasszonynak látszó másik este hatig várta a vásárlókat. Csütörtökönként náluk vettem meg a Magyar Narancsot és a Heti Választ, de már csak múlt időben beszélhetek róluk. Bezártak, nem éri meg nekik újságot árulni.

Hát így maradtam én utcai standok nélkül a budapesti Józsefvárosban. Nemrégiben nyílt ugyan egy vegyesbolt a közelben, az újságokhoz azonban nem lehet csak úgy hozzáférni. A polcuk elé második kasszát állítottak, és csupán a pénztárosnő emelheti le a kért lapot. Három baj van vele. Sokáig keresgél, mert nem ismeri a sajtót, kicsi, és nem ér föl a hetilapokig, ráadásul nem lehet vele beszélgetni. Az a benyomásom, hogy az itt töltött másfél évtized alatt nemcsak a sajtó tűnt el az utcáról, hanem a hangulat is.