Arra ébredtem, hogy Szalai Annamária meghalt. Még annyit mondott be a rádió, hogy 52 éves korában hunyt el a médiahatóság kilenc évre kiválasztott vezetője. Amikor magamhoz tértem a félálomból, megnéztem a számítógép képernyőjén, vajon ki mit írt róla. Nem fűlik a fogam az olyan jellemzésekhez, mint a Médiacárnő, a Cenzorasszony, a Fidesz Aczél Györgyije, inkább az elemzést részesítem előnyben.

Végre írni kéne egy esszét azokról a miniszteri rangú MSZMP KB osztályvezetőkről, rendszerváltás utáni államtitkárokról és médiahatósági elnökökről, akik elmagyarázták, hogyan kell újságot, műsort szerkeszteni, miközben a szerkesztőségben töltött szolgálati hónapjaik együttvéve nem érik el a szolgálati éveim számát. Egyébként a viszonylag fiatalon elhunyt médiapolitikussal háromszor hozott össze a sors. Először vagy harminc évvel ezelőtt, amikor Hévízen rendezték a sportfilmek nemzetközi fesztiválját. Reggelenként zsűritagként Jancsó Miklóssal és Vitray Tamással együtt vártam a megyei moziüzemi vállalat nagyon fekete munkatársnőjét, Zalaegerszegről ő hozta alumínium dobozban az aznapi vetítésre szánt celluloid tekercseket. Évtizede azonosítottam későbbi önmagával, amikor tévéműsorban is elmesélte, hogy faluja asszonykórusában énekel.

Második találkozásunk a székesfehérvári főiskolán esett meg. Adjunktusként tanította a gólyákat, tőle örököltem a médiatörténeti tudásanyagban bizonytalankodó diákokat. Nem az zavart, persze, hogy a kolléganő esetleg másként értelmezi az Antall-Tölgyessy paktum hatását a kilencvenes évekbeli médiára, hanem a tények felületes kezelése. Harmadik találkozásunk a Hír TV stúdiójában ment végbe, ahol a Negyedik című műsorban Ókovács Szilveszter korrekt közreműködésével beszélgettünk a média helyzetéről. Az ORTT bézs kiskosztümös elnökségi tagja otthonosan mozgott a rádiók-tévék világában, de a szűkebb pátriáján kívül alig tudott valamit a vidéki sajtóról.

Most, hogy számomra váratlanul eltávozott az élők sorából, kezdek rájönni, hogy miért maradtam a médiapolitika tanításánál. Azért nem lettem médiapolitikus, mert megismertem egy százéves folyamatot, amelyről kikristályosodott a véleményem. Alkalmatlan vagyok tehát arra, hogy képviseljem, sőt a nyilvánosság előtt is hangoztassam másoknak, akár a nekem rokonszenves pártnak is a pillanatnyi érdekéhez igazodó álláspontját. Szomorú, hogy erre egy ereje teljében lévő ember halála döbbentett rá.